Megromlottak lelkemben a szavak,
nem telnek a lapok.
Ülök s csak nézem a budai hegyeket,
messze vannak,
én meg boldogtalan vagyok.
S a penészes szavak a lelkemben fájnak nagyon,
úgy szív tájékon balra.
Vagy a lelkem fáj?
Nem tagadom, elég fájós fajta.
Olyan művész kivitel.
Színes, szagos, szélesvásznú,
tele bibivel,
ahogy az első versemben írtam volna,
de akkor még tudtam sírni.
S nem kellett ha elromlott a lelkem mindenfélét, írni.
Csak sírtam, s ez jó volt,
textilzsepi, trombita,
s egy erős remény abban,hogy jobbra kell fordulnia.
Jobbra, hiszen a mesékben mindig győz a jó,
a szegény lányt meg elveszi a herceg.
s vár rájuk szerelem, örök,
úgy hét, nyolc vidám kölök,
palota, félország, naplemente egyebek.
A francba, milyen hiszékenyek a gyerekek?!
De jó nekik, mert gyerekként még nem ciki sírni,
ha érzed hogy a lelkedben megromlottak a szavak.
Jó lenne kidobni őket,
kitenni a ház elé,hogy vigye aki akarja,
hátha főz belőle pálinkát vagy valami jót.
Ne hagyjunk már veszni ennyi kicsit lejárt szót!
Tessék csak vinni: szerelem, boldogság, siker.
Jöjjenek csak közelebb, aztán vigyék, ami kell!
A lelkemben annyi szó van még,
s nahát,
a szememben meg könnyek,
mostmár megy ez, de jó,
így lesz kicsit könnyebb,
holnapig.
