Kortárs (B)irodalom

Este tizenegy óra. A legutolsó kollegám pont öt órája távozott az irodából. De én még mindig itt ülök a gép előtt. Határidő van, holnap indul a kampány. A többiek már a harmadik körnél tartanak a közeli romkocsmában és a hangulat tutira megint a csúcson. És én megint tudom, hogy amikor éjfél körül végre csatlakozom hozzájuk, két óra kell, s valamelyik félhomályos sarokban fogok groteszk pózban a kabátok tetejére dőlve aludni. De akkor miért is csinálom?

Mert bár lehet hülyén hangzik, de imádom.

Úgy nagyjából azóta, amióta a nagy amerikai szabadság filmek formájában is a nyakunkba szakadt, na azóta akar minden második fiatal marketinges vagy reklámszakember lenni.

Vonzó terep. Csupa izgalom, fények, színek, bulik és lazaság. Néhány jó rajz, egy kisujjból kirázott szlogen. Szuper alak, szuper ruhák, szuper kocsik, s persze az ellenkező nem legvonzóbb képviselői minden mennyiségben. Aztán a kezünk belelóg a bilibe.

Mióta úgy 12 éve nekikezdtem tudom, hogy le akarom írni, el akarom mondani, ki akarom kiabálni a világba, hogy ne járjanak úgy tucatnyian, százan, ezren vagy még többen évente, mint jómagam. S hála most a munkatársaim.hu ötletének és motiváló felhívásának, végre nekiálltam. És beszélek róla.

A marketinges (használjuk ez most gyűjtőfogalomként a reklámra, PR-ra rendezvényszervezésre, mert ugye egy tőről fakadnak) szakmában az a jó, hogy nem csak emberek milliárdjait vezeti meg a saját vágyaikon keresztül elkapva a töküket, de még saját magát is átveri. Vagyis azokat, akik csinálják. Keményen és kíméletlenül.

Kevés marketing szakra felvételiző, sőt egyetemről kikerülő ember van azzal tisztában, mit fog majd csinálni, ha bekerül - ha ugyan bekerül - a nagy marketing úthenger egyik csapágyába csavarnak. Amit a csavar általában csinál. Szorít és forog, amerre hajtják. Napi sokkal több mint nyolc órát, gyakran heti ötnél jóval több napot. Adminisztráció, futkosás, számolás, excelek, prezentációk, idegtépő socializing, számok, számok és számok, hogy igen, valóban megérte elkölteni azt a milliót arra az eszközre, és igen, valóban működik az a kreatív, amin két hétig, napi tíz órát agyaltunk, hogy tényleg eléri-e hatékonyan a nyolc és tizenkét év közötti rózsaszín szoknyát hordó, csillámpóni rajongókat. A marketinges nem ragyog a valóságban. Sokkal inkább érzi magát a non-stop szalagmunkásnak, mint valakinek, akinek a kezében varázslat és csillogás születik. És manapság nem a mosónők halnak ám korán. Ezt ne vegyétek fenyegetésnek. Viszont ne is mondjátok, hogy nem szóltam.

Nekünk magyaroknak a helyzete még a megszokottnál is rosszabb. Hála dicső multunknak. A magyar kapitalizmus ugyanis, mint valamilyen hátrányoshelyzetű, autista, 25 évesen még mindig nagyjából az első osztályban van. Most tanul olvasni. Ez számunkra azt jelenti, hogy a munkáltatóink és nem marketinges munkatársaink nagy része még mindig úgy áll hozzánk - jó esetben: mint szükséges rosszhoz. Rossz esetben: a pénznyelőgépkezelők, lusta kórusához. Lehet így is dolgozni, csak nem egyszerű.

Mondok is egy sztorit erről. Már vagy öt éve dolgoztam marketingesként, mikor megismertem jelenlegi férjemet. Villamosmérnök, ahogy a barátai is. Őt elbájolta az állandóan locsogó bájos pofikám, így nem törődött azzal mivel keresem meg a nap salátára valót. Bezzeg a barátai. A műszaki embernél kevés a nagyobb szakmasoviniszta. Mikor egy bulin megismertem őket érdeklődtek, hogy mit csinálok. Résen voltam. Mondtam: ciki, de bevallom, hogy sztriptíztáncosnő vagyok. Ettől először leesett az álluk, de utána vidáman csevegtünk tovább. Később, mikor bevallottam, hogy csak viccesltem, igazából marketingesként tengetem napjaim, megástam a kapcsolatunk sírját.

És az elfogadás csak egy dolog. Leírom mi NEM még a marketing szakma:

• családbarát
• stresszmentes
• kiszámítható
• kifizetődő
• közhasznú
• nyugdíjas állás
• valami, amihez elég az egyetemi tudás

A jó marketniges holtig tanul, mindig résen van és szárazon tartja a kifejezőképességét, meg az excel tábláit, amikkel bárhol, bármikor megvédheti a seggét. Felkészül rá, hogy gazdasági kírizisben ő az első, akit kirúgnak a cégnél, diplomáciai érzékét pedig a lehető legrövidebb idő alatt olyan szintre fejleszti, hogy egy atomháborút is meg tudjon akadályozni két perc alatt az USA és az oroszok közötti békéltető tárgyaláson.

Ha ezután sem sikerült elvennem a kedved, s még mindig olvasol, van még valami a tarsolyomban. Ez is egyfajta magyar sajátosság, tetováltasd fel a karodra, nehogy elfelejtsd:

A gyerekneveléshez, a focihoz és a marketinghez mindenki ért. És nem rejti véka alá nemtetszését, ha nem úgy csinálod, ahogy szerinte kéne.

Még mindig itt vagy? Hát! Azt hiszem, te tényleg vagy mazoista vagy (az most amúgyis divatos) vagy tényleg elszántad magad és akarod ezt a marketinges izét csinálni!

Ok!

Az elszántságod megvan hozzá.

Madách ugyan nem volt marketinges, de tudta a tutit. Ezt még tartsd szem előtt:

"Ember küdj és bízva bízzál!"

Hajrá!

a szerző 8 éve az egyik legnagyobb hazai ingatlanfejlesztő marketing menedzsere

Külön köszönet az inspirációért a munkatarsaim.hu oldalnak!

Újév, 2016 új érv, hogy sérvtelen élhessem

sértetlen serényéggel serkenő szellemben szenvtelen, ám

anyagiakban gyümölcsöző létem tovább.

S bár a fagyköntösben ragyogó lóhere szorító közelsége sem tükrözi szerencsecsillag fényét a tiszta, hideg éjben,

én azért önerőből,állami támogatás nélkül is,

mert harmadik puja híján csókos nem leszek soha,

szóval megpróbálom.

Spóroljunk!

Fogadom, hogy nem érinti számat eztán januárban frissen kunkorodó kacsú hetyke cukorborsóhüvely,

gomba,

abból is a burzsuj,

a macsó vargánya vastaghúsú husángja,

mely úgy csusszan le pecsenyés tacsakba burkolózva lágyan a mély torokba,

hogy utána a gyomorszáj is élvezettel zárul rá tartalmára.

Az ételélmény átka, hogy drága,

Leszek inkább takarékos tartalékos gyeden sem gyengélkedő gender ember,

ki tiszteli a klasszikusokat, melyek véleménye szerint,

Isten nem Évát és Évát, Ádámot és Ádámot, hanem csak úgy lazán,

pusztán helytakarékosságból, mert már akkor is tudta, hogy ez a fránya szex túlnépesedéshez vezet,

szóval, egy csatlakozót rendelt egy foglalathoz.

Ámen.

Leszek inkább alázatos s nem gyalázatos malackodó maca,

s a kunkori farkú időt beosztom jobban kezemben.

Így ha mocskos szavakat keres fejemben az indulat,

nem lesz az első gondolat klasszikusan:

oh igen, a konyha,

s a mosógép kontextusa is inkább,

egy rázósan terpesztett jelenet legyen fejemben elegyben,

mint erektáló ruhahalmokat magába fogadó, habzó szájjal kapkodó örökké nedves,

teregető eregető.

Kínos.

Nem lesz bizony tovább sárkány a nevem,

a homokos partokat pedig eztán még jobban kedvelem,

különösen, ha rajta meleg szél fújja a szivárványszín napernyők fodros széleire szálló gondtalan nevetésem.

Itt vagyok egyben és készen.

Jöjj új év, légy osztályrészem!

Nekem már mindegy, hogy harc vagy épp terem,

csak ma kérlek, ne engedd, hogy még egy falatot egyem!

Mert akkor rövid leszel s nem velős,

hanem inkább beles,

s ha a holnap reggel, a gyomromba beles,

hát az szar lesz a szó leganálitikusabb értelmében.

Buék!

Hetente egyszer megnézem a képet,

ahogy a kút mellett ülsz,

s arcodon szalmakalap alatt,

pihen a gondtalanság mosolya.

Nézlek s magamat látom,

ahogy a szőlősorok közt mezítláb a fűben,

egy nyári délután feléd tartok.

Jobb kezemben táncolva leng a szalmatalpú szandál,

s dúdolva simítom balommal a lassan hízó szemeknek,

napsátrat tartó zöld leveleket.

Július.

Könnyű vagyok,

gyönyörű vagyok,

boldog és fiatal.

Szemem alatt nincs árka az álmatlan kétségbeesésnek,

mit a befejezettség ás a korán őszülő lélek jajaival.

Hajam szálaira még nem szállt le a bánat szürke hamuja,

ajkam még nem érintette gyermekem

csukott szemein az álmot,

s testemben nem lakik fájdalom,

csak vágy,

utánad.

Vándor, lábad most egy új világba lép,

de ne hidd, hogy az éj itt nem olyan sötét,

ezer év nyomorától a hátunk már görbe,

állj meg,

Ez itt nem az ígéret földje.

Ötvenezer purdé sír, üres a bele,

jóllakott örömmel sosem volt tele,

lélekben így marad egy fél nemzet törpe,

állj meg,

Ez itt nem az ígéret földje.

A jelszó minálunk: venni és enni,

a pénzhajhászatban már nincs idő lenni,

a birtoklásvágyunknak meg lesz a böjtje,

állj meg,

Ez itt nem az ígéret földje.

Az ég nálunk oly’ magas nem látszik a menny,

a légben csak wifi száll s megannyi a szenny,

egy kátyúban Krisztus ül, úgy össze van törve,

állj meg,

Ez itt nem az ígéret földje.

Megsárgult címlap csak: éljen a béke,

keleti húz nyugati tol, egy rossz gomb és vége,

hátunkban medve és sas éles körme,

állj meg,

Ez nem az ígéret földje!

Ha maradt még valamink, el fogják venni,

ha sosem volt semmink, a nevünk itt: senki,

mint disznót a mészáros, úgy csaltak tőrbe,

állj meg,

Ez itt nem az ígéret földje.

Testvér a testvére torkába harap,

a szomszéd feljelent s már közel a nap,

mikor majd egyedül állunk mind a körbe

állj meg,

Ez itt nem az ígéret földje.

Állj meg,

és nézz rám,

ez nem az ígéret földje!

Hallod a hangokat?

A siralom völgye,

mit töviskoszorúval,

font szorosan körbe:

a kétségbeesés.

Valaki a minap ordított itt az on-line világban. Hangos volt. Én is ordíthatnék, de nem fogok. Inkább szépen, halkan mondom el, engem mi bánt.

Van egy új szokás terjedőben. Hogy beszéljek is róla egy ma olvasott cikk sarkallt, meg a hozzá fűzött kommentek, melyek jelentős része szerint nincs ezzel baj. Pedig van. Márhogy mivel? Azzal kedveseim, hogy újabban egyre többen érzik úgy, nem ciki oda üríteni, ahonnan pár perce még vidáman falatoztak. Ilyet ugye kultúr ember nem csinál? Ugye nem?

Dehogynem. Sőt!

Sokat megélt 22 éves hazánk fia azt találta nyilatkozni, hogy ő bizonyos skandináv országban még menekült is szívesebben lenne, mint itthon bármi. Majd hazafias hévvel ecsetelte, milyen rossz is a helyz ez a Magyarország. Elismerem, ez itt nem épp a földi paradicsom, de tulajdonképpen mitől is lenne az? Pláne most. De nem erről szeretnék beszélni, meg nem az Orbánról, Gyurcsányról, Bajnairól, Kunczéról, Vonáról, Schifferről, hanem a szokásról. Hogy újabban mindenki szidja a magyarokat. Márhogy a magyarok a magyarokat. Lenne kedves valaki elárulni, hogy ezzel mit kívánnak elérni? Mert, hogy a politikusok, akik ezt a szokást úgymond legitimmé tették, értem miért csinálják. Remélem, a magyar föld katapultként lövi őket a pokolba, amikor áldásosnak nem mondható, hosszú és nyereséges munkájuk végén megpihennek. De miért csinálja a polgár? A nép egyszerű fia? Mire jó ez?

Mert rendben hőbrögjünk itthon, morgolódjunk, tüntessünk, mondjuk ki, ami a lelkünket nyomja. Legyen így, ez kell, csináljuk. De az, hogy aki külföldre megy, úgy szidja a hazáját, mint a bokrot, az nincs rendben.  Az nagyon nem ok. Valóban, Magyarországon nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy 25 éve remélni lehetett. Nem tartunk ott, ahol a környékbeliek. S egyelőre ez egy elég labilis kis ország, hogy finoman fogalmazzunk, DE ez nem jogosít fel senkit arra, hogy elmenjen és úgy beszéljen Magyarországról külföldön külföldieknek, mintha ez maga lenne a földi pokol. Még akkor sem, ha ez valóban maga a földi pokol. Nem, nem és nem. És tudod miért nem? 

Két dolog. Az egyik lehet, nem fog érdekelni, mert Te már ott kint megtaláltad a számításod, jól megy a szekér, soha jobban, s a büdös életbe be nem teszed a lábad IDE. De azért elmondom, hátha mégis, mint kultúr ember megérted és elfogadod: ha szidod a hazád, azzal minden szóval egy újabb szöget versz a koporsójába. Mert miért ne hinné el a külföldi neked, hogy az, ahonnan jössz maga a pokol, egy rothadó, undorító hely, ahonnan el kell menekülni és nincs benne több perspektíva. Miért ne hinné el? Hiszen Te mondod, nem az újság? S téged ismer, ad a véleményedre tehát igazad mondasz. Ha sokan vagytok, s ugyanazt szajkózzátok, egy idő után teljesen rajtunk ragad a szar. Nem csak a gazdasági elemzők, de mindenki fejében ott lesz: Magyarország nem kóser, nem megyünk oda. Magyarázzam ez miért rossz? Ugye nem kell.

A másik dolog, remélem ez - mert kultúr és büszke ember vagy - talán meggyőz majd, hogy máskor átgondold, mit is akarsz a hazádról mondani. Lehet, hogy mikor a magyarokat s Magyarországot szidod, a veled szemben ülő német, amerikai, olasz, norvég, holland, angol stb. helyeslően bólogat és igazat ad neked. Sőt, elmondja, hogy Te igazán nagyon fasza gyerek vagy s kedvel téged. De, amikor majd hátat fordítasz neki, ő azt mondja majd magának: furák ezek a magyarok, jó lesz vigyázni velük, ezek nem tisztelnek senkit és semmit. Ha a szülőhazájukról így beszélnek, mit várjak én tőlük? Meg fognak vetni téged. Mint az anya- vagy gyerekgyilkosokat szokták.

Miért? Mert az általatok oly magasra tartott országokban nem divat ám szidni az embernek a hazáját. Lehet, odahaza morognak, sörözés közben be-beszólnak az adórendszernek meg Merkel-nek titokban, de én még nem láttam egy olyan nyugatit sem,aki külföldinek, olyan kéjesen dagonyázva szidta volna a nemzetét, ahogy a magyar kivándorlók teszik. És nem azért, mert ott annyival jobb. Mindennél van jobb. Mindenki jobbra vágyik. Hanem azért, mert ez nem elegáns. Nem kultúr emberhez való viselkedés. A nemzeti összetartás és büszkeség (lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de ezt nem hangoztatjuk másoknak) nem rossz dolog és, ha nem eltúlzott, elnyomó és kirekesztő, akkor tiszteletre méltó és elfogadott része az európai, sőt a világ kultúrának. Miért tisztelnének téged, mint magyar embert vagy Magyarországot mint európai országot, ha Te, a polgára sem tiszteled. Azért lássuk be, nem tisztességes, amit csinálsz, ha azt vesszük, hogy a szarnak kikiáltott magyar hazádból indultál azzal a csomaggal, amivel most boldogulsz ott, ahol vagy. 

S még valami, amit ne felejts. Akár csak szerencsét próbálni mész, akár örökre külföldre, ne legyenek illúzióid, mindig magyar leszel. S ha szarral kened be az elhagyott asztalt, nosa szarszag bárhol megtalál. S a büdöset nem szereti senki.

Nem megyünk már,

Nem megyünk az M0-áson Pestre,

Mert fizetős lett az útnak teste,

Attól tartok, nem kell soká várni,

Hogy nem fogunk, autóval sehova sem járni.

Kiürült a kiürült a dicső államkassza,

Mert a kormány adónkat elb@szta,

Mindegy, hogy kell a királyunkat hívni,

Miért kell mindig a dolgozó embereknek szívni?

Mivel egyre több, általam eddig kimondottan reális gondolkodásúnak tartott ismerősöm kezdte támogatni on- és off-line aktivitással a kormányellenes tüntetéseket, úgy éreztem, muszáj nekem is hozzászólni a témához.Tudom, hogy nem érek el vele sokat, de attól félek, hogy lassan, de biztosan erőt vesz rajtunk az őrület.

Először is a mihez tartás végett tisztázzunk valamit: egy valakinek az oldalán állok - a saját magamén. Egyik párt sem tudott meggyőzni arról, hogy a politikája jó irányba vinné az ország, ezáltal az én és családom sorsát. Egyik sem. Így, amit alább leírok nem valaki véleményének szajkózása, hanem a saját meglátásom. Ha nem értesz vele egyet nincs baj, beszéljünk róla.

Hatalmas lelkesedéssel vetik bele magukat egyre többen az utcán menetelésbe, hangoztatva, hogy tőlük már nem lehet elvenni semmit, ez a kormány alkalmatlan, lop, csal, hazudik, úgy rossz, ahogy van. Többen forradalmat, polgárháborút emlegetnek, a gépük elől rázzák az öklüket, itt vérnek kell folynia verik a billentyűzeten. Csakhogy ez nem a World of Warcraft srácok. Itt nem lesz egy haver Paladin, aki felheal-el, ha épp az orkok letépik az egyik karod. És, ha nekiláttok lekardozni a gonoszt, aztán vesztésre álltok nem lehet kilépni és holnap újrakezdeni. Ez a valóság. Gondolkodjunk kicsit:

1. Ha azt hiszed, hogy nem lehet tőled még valamit elvenni, TÉVEDSZ. Sok természetesnek tűnő dolognak csak akkor érzed meg az értékét, amikor már nincs. (Én 1 hónapja így jártam a lábammal, de ezt most hagyjuk). Az, hogy van tömegközlekedés, közvilágítás, ha baleset ér mentő, ha kigyullad a házad tűzoltó, nagyanyádnak nyugdíj, a nővérednek GYED, egyetemi oktatás, óvoda, iskola és még sorolhatnánk, azért van, mert van egy jobban vagy kevésbé működő államunk. Ha nincs működő államvezetés, nincs állam. Nincs, aki irányítsa és fizesse a közszolgákat, illetve kifizesse a transzfereket (nyugdíj, segély stb.), akkor leállnak a közszolgáltatások és sokan maradnak pénz nélkül akár hónapokra. Nincs busz, metro, villamos, MÁV, kvázi ingyenes egészségügyi ellátás, világítás este az utcán, sőt, megkockáztatom, hogy a közműszolgáltatás is akadozna (víz, gáz, villany, távhő), mivel ezekben is elég nagy része van az államnak, s ha a MOL-t is figyelembe vesszük benzin sem nagyon lenne. Ha nincs benzin, nincs szállítás, nincs olcsó kaja éjjel-nappal a tecsóban, nincs mekdönci és légy erős, valószínűleg szélessávú internet sem lenne. Viszont káosz, az lenne. Pánik, gazdasági bedőlés, hiperinflaáció. Hideg, sötét lakásban internet nélkül éhezni egyedül. Lájkolod?

2. FIDESZ-t/Orbán Viktort lehet szeretni, nem szeretni, nem foglalkozni vele, most ők vannak kormányon. Előttük mások voltak. Igen, bevezetnek újabb és újabb adókat, igen,bizonyosan jobban élnek mint mi, igen, gyakran csinálnak olyasmit, ami nem tetszik, de ez így van már itt kb.1100 éve vagy még régebben. Mindig így volt és így lesz, bármilyen színű, szagú és ízű az a narancs/szegfű/madár/stb.  Olyan nincs, hogy egy országban mindenkinek egyformán jó. Az uraknak tele a ládája arannyal, a szegény parasztnak meg hónap végén nincs csak üres kenyere. Ez jelenleg azért fáj nekünk mindennél jobban, mert a jóléti társadalom az örökös és túlvállalt fogyasztás fenntartása érdekében azt sulykolja a fejünkbe, hogy jogunk van mindannyiunknak gazdagnak lenni. Hogy mindent lehet.  Még nagyobb plazma TV-t, autót venni évről évre, még többet nyaralni, nagyobb lakásba költözni, havonta cserélni az okostelefont stb. Eltorzult a valóságérzetünk. Azt hisszük, csak akkor jó, ha mindig mindent és még többet és többet tudunk szerezni. És sosem elég, mert mindig ismerünk valakit, akinek több van. Pedig, ha van mit enned, van meleg otthonod, van mit hordanod, és, ha beteg vagy, meg tudnak gyógyítani, nincs másra szükséged. Tudom, igénytelen barom vagyok a szemedben, de te is tudod legbelül, hogy igazam van. Komolyan, mennyivel jobb az idei plaza/LCD TV-d a tavalyinál? Amúgy, s ez a legkomolyabb kérdés: kit akarsz a parlamentbe ültetni? KIT? KOMOLYAN???

3. Őszinte leszek: még nem láttam élőben forradalmat és háborút sem, de nem is szeretnék. TE SEM. Bármilyen erőszakos eseménynek, amit az elkövetkező időszakban kirobbantanak mi MAGYAROK csak a vesztesei lehetünk. Én is, te is, az Orbán is meg a Gyurcsány is, a szomszéd néni is, meg az a kollega, akit utálsz, de muszáj vele egy szobában ülni. MINDENKI. VESZTES. Érted? Vesztes! Kormányt dönteni, ha kell nem izomból kell, hanem ésszel. Jelenleg nincs alternatíva. NINCS! Nincs terv. NINCS STARTÉGIA. Anélkül pedig nem állhatna fel egy új és működőképes állam, ami megakadályozná, hogy a fegyveres konfliktus állítólagos célját elérve ne váltson át valami másba. Hogy megelégedjen azzal, amit állítólag elérni kívánt. Hogy valakik takarodjanak. (Ha belegondolsz, még egy tüntetést sem tudnak megszervezni, mi lenne, ha egy egész országot kéne átvenni és máról holnapra elkezdeni irányítani). A legkisebb rossz, ha kinyírnak, mert akkor csak kicsit fogsz szenvedni. Ha viszont komoly konfliktus keletkezik, akkor nagyon. Mert jön a gazdasági és társadalmi káosz, s persze a +1 ajándékcsomag: a vidám felszabadítók, akik majd segítenek nekünk visszaállítani a békét. 150 év törökuralom, meg néhány évtized orosz megszállás után komolyan szeretnétek újabb mosolygó srácokat, akik puszta szívjóságból sátrat vernek nálunk úgy 2200-ig? Vagy esetleg örökre? Mert amúgy a Kárpát-medence jó hely. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az évszázad végére az éghajlatváltozás miatt nem lesz túl sok kellemes hely a bolygón. A Kárpát-medence egy lesz a kevéssé szarok közül. Nos, biztos, hogy bele akarsz mászni a nagyok dolgába? Adni lehetőséget újvilági tengerészgyalogos bácsiknak, hogy a biztonság kedvéért az orosz medve barlangja elé csücsülhessenek egy ilyen remek ürüggyel? Hogy jöttek békét fenntartani. De vegyünk egy ennél egyszerűbb kérdést, s tegyük félre az összeesküvés elméleteket: ha Orbán Viktor és csapata így vagy úgy távozik, ki ül a helyükre? De most komolyan? KI?? És mikor? És mit fogsz csinálni addig amíg ez kiderül, a fűtetlen, sötét lakásodban egyedül kaja nélkül a tél közepén?

Egy októberi pénteken, elhagyott a lábam,

Furcsa, mert az elöbb még úgy emlékszem, jártam,

Most az ágyam szélén a fájdalom röhög,

Kellett neked, hát nesze, kín.

A perc léptének zaja viszhangot terem,

Kinyújtom az égnek reszketve a kezem,

Értem miért teszed, tanultam, vállalom,

Csak engedj el, kérlek, Uram.

A napok egymás után, egykedvűen múlnak,

A megbánó könnyek kócos hajamba hullnak,

Végtelen hosszú a novemberi éjjel,

Sötétben néma démon ül.

A fájdalom társam nem félek tőle már,

Az asztalon tócsában a keserű pohár,

A türelem ajándékának oly magas az ára,

Megadtad s én köszönöm. 

Már harmadik órája ültem az okmányiroda ügyfélvárójában. Nem egyedül. A helyiség tele volt, minden széken ült valaki, s egyre többen álldogáltak a falnak támaszkodva is. Mindenkinek borús volt a tekintete. Szorongtunk. A mellettem ülő középkorú nőt már harmadjára hívták a munkahelyéről, rég vissza kellett volna érnie. A velem szemközt támaszkodó idős néni arról magyarázott a mellette ülő szemüveges fiúnak, hogy nagyon kéne sietnie, mert az unokáját várja ebédre és még bele sem kezdett a főzésbe. Én meg azon aggódtam, persze szorgalmasan uralkodva az arcizmaimon, mikor tör ki a türelmetlenség két éves kisfiamon, akit óvatlanul magammal hoztam az ügyintézésre. Ő volt az egyetlen ember az egész okmányirodában, aki addig jól érezte magát. Felszabadultan rohangált a nénik és bácsik között, kekszet osztogatott a pelenkázó táskánkban rejtőző rágcsadobozból és mindenkinek örömmel segített nyomkodni a kávégépet. Boldog kisgyerekkor! Neki mindez játék, nekünk viszont véresen komoly játszma: higgadtan sorban állni, minden körülmények között. A maradék levegő pattanásig feszült a sok szorongó lélek vibrálásától. Mindenki, legszívesebben üvöltött volna. Miért kell ennyit várni egy nyamvadt papírra a 21. században?

Bár a legutóbbi felmérések szerint már nem vezetjük az öngyilkossági statisztikákat, Magyarország még mindig a világ élmezőnyében van. Meglepő, hiszen feltörekvő országunkban a híradások szerint egyre könnyebb az élet: javulnak a gazdasági mutatók, csökken a munkanélküliség és a világ több milliárd lakosához képest az átlag magyar igenis jól él! Van fedél a feje felett, étel a tányérjában, ruhája, cipője, s sokan még a nyaralást luxusát is megengedhetik maguknak. Akkor meg mi a baj?

Isaac Asimov, orosz születésű amerikai biokémia professzor és író egyszer így nyilatkozott a magyarokról: az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön - emberek és magyarok. Enrico Fermi olasz atomfizikus pedig még ennél is tovább ment, mikor arról kérdezték hisz-e az űrlakókban, mert azt válaszolta: már itt vannak, magyaroknak nevezik őket! E két neves embertől származó aforizma kissé túlzónak tűnhet, az azonban bizonyos, a magyarokban – minden nacionalista elfogultságot félretéve – tényleg van valami megmagyarázhatatlan.

Talán ez a megmagyarázhatatlan valami az, mely lelkünket olyan érzékennyé teszi, s bár a külvilág számára még most is sokkal inkább legyőzhetetlennek, tehetségesnek és talpraesettnek tűnünk, mi magunkat az átlagosnál jóval gyakrabban érezzük szerencsétlennek és elveszettnek.

A történelmi múltunk komoly nyomást jelent. Győzhetetlen hadvezéreink, világhírű tudósaink és művészeink igen magasra tették a lécet azok számára, akik magyarként szeretnének bizonyítani a világban. S a magyarok szeretnek és akarnak bizonyítani. Minden áron. Sajnos, míg megboldogult hadvezéreink szorongásukat az országhatáron túlra szublimálva meghódították Európát, addig napjaink kiskirályai inkább a hazai utakon folytatnak keresztes hadjáratot a náluk kevésbé agresszív vagy épp gyakorlott sofőrök ellen. Bármilyen apró hatalomhoz jutva, nérói kegyetlenséggel bánnak a nekik kiszolgáltatottakkal, s nem egyszer fordul a szorongás a legbelsőbb egység: a család felé. A szorongás népbetegség hazánkban, mely úgy terjed, mint a nátha. Cseppfertőzéssel. A végsőkig elcsigázott emberek szájából csak úgy fröcsög a düh, mely megmételyezi a levegőt. Még a kevés egészséges lelkű sem érezheti magát teljes biztonságban, hiszen őket is körülveszi a közömbösség lehúzó, lassan gyilkoló mocsara.

A szorongó, ha szerencsés, felismeri a lelkét rágó férget és megoldást keres. Csak többnyire nem találja. Legalábbis a megfelelőt. A KSH 2010-es adatai szerint Magyarországon közel félmillió alkoholfüggő van, s a szakértők szerint ez az adat csak karcolja a valóságot. A WHO 2013-as jelentése pedig arról tanúskodik, hogy az alkoholfogyasztás következtében kialakuló rákos megbetegedések okozta halálozások számát tekintve Magyarország abszolút győztes Európában. És ezek csak az alkoholisták. Vajon hány magyar folytja magát drogba, gyógyszerbe, munkába, szexbe, szerencsejátékba, számítógépes alkalmazásokba, különböző mániákba és még sorolhatnánk?

Valószínűleg a mai Szorongisztán alapkövét az elmúlt két évszázad tette le a Kárpát-medencében. Az egyre jobban zsugorodó országban kucorgó, elnyomó hatalmak testi-lelki terrorjának kitett magyarok lassan alakultak át heves vérű, forradalmi ifjakból, némán szenvedő, bamba valóságshow nézőkké. Nem is gondolnánk milyen kiváló asszisztenciát nyújt ebben az agymosó tartalmakat előállító média mellett az oktatási rendszer is. A Magyarországon meghonosított, egyes vélekedések szerint a tudás non-plus-ultrájához vezető porosz utas iskolák, valójában emberdarálók. Ez az oktatási módozat már kisgyerekkorban elkezdi az egyéniség leépítését, s futószalagon gyártja a politikai hatalom és a kapitalista gazdaság számára első osztályú alapanyagnak számító, kiválóan irányítható átlagembert. Szabálykövetésre nevel, s leszoktat az alternatív gondolkodásról. Sőt, megtanít félni a másságtól. Ez elsőrendű szorongási forrást biztosít a felnövekvő generációnak, mely abban a 21. században nő fel, ahol pont az individualizmus és a minden áron különbözni vágyás kultusza előtt tiszteleg a világ. S ha ez még mind kevés lenne, ott van szép új világunk kütyüinváziója által teremtett: valós magány.

Lesz-e holnap munkám? Vajon kapok-e majd húsz év múlva nyugdíjat? Felveszik-e a gyereket az óvodába? Fogad-e az orvos, ha fáj a hátam, vagy hónapokig kell szenvednem míg, időpontot kapok? Holnap is estig kell túlóráznom? Sorra kerülök-e a hivatalban valaha? Vajon vehetek-e fel hitelt ahhoz, hogy végre elköltözzek a szüleimtől? Holnap is bal lábbal kel fel a főnököm? Miért küldtek dupla akkora összegről csekket, mint amekkoráról kellett volna? Engem buktat-e meg a szigorlaton a tanár, mert van egy ’olyan’ keret? Kapok-e ugyanolyan tornacipőt, amilyen a szomszéd Pistikéé? Kijövünk-e hó végéig a fizetésünkből? Én is rákos leszek negyven évesen, mint az apám? Miért nem engem léptettek elő?

Magyarországon nem könnyű élni. A szépen kidolgozott díszletek mögött korhadtak a gerendák. A magyarok szeme - kisiskolásoktól az aggastyánokig - ott függ a szivárvány nyugati végén, melyet sosem érhetnek el. Olyan játékszabályok szerint élünk, melyek folyamatosan változnak. És ez nem kihívás, hanem lehetetlen küldetés. A kiszámíthatatlanság a szorongás ideális táptalaja. S vajon milyen gyerekeket nevel egy olyan felnőtt generáció, melynek lassan nincs semmilyen stabil kapaszkodója?

Képzeletbeli kampánybeszéd egy fiktív államban:

Isten úgy határozott kedves Honfitársam,

Hogy újra engem választ majd az egész állam,

Enyém lesz az ország, a hatalom s a mérleg,

Amin minden honfitársat kedvem szerint mérek.

Szavazzon rám, s megy is Önért az a luxus komp,

Amin kristálycsillár alatt ízzik majd a comb,

Ég a zsír az aerobik magának ingyen jár,

Hogy fitt legyen s kívánatos mint egy címlap sztár.

Az ingyen sör alap, s mellé nő a fű,

Fogyasszon bátran, s repüljön, ez így egyszerű!

Észvesztő évek várnak Önre, sőt az örök élet,

Jobb lesz mint eddig, ígérem, csak egy x-et kérek!

A zsebében nem turkálok, s a gyerekét is viheti,

Hittan? Ugyan! Amit akar, szabadon hiheti!

Emlékszik milyen fasza ötlet volt a dohánybolt?

S mondtam már, hogy igazából sajtból van a Hold?

Elhajózott a Halászkirály a nagy fehérség már várta,

Oh, Kapitány, befogad-e majd a holt költők társasága?

Kétszázéves már nem leszel, Te mindig vidám ember,

Mi romlott el benned belül, mi történt Patch Adams-szel?

Hiányzott vajon lelkedből a szeretet szimfóniája,

Vagy bántott, talán, hogy ne Te vagy a világ legjobb apukája?

A nászfrász kínzott vagy annyi csak, hogy a bohóc,

Minden nap meghal újra?

Jó reggelt Vietnám, ordítottad, Jumanjiból kibújva,

Will Huntingban meglelted, a jót,

Úr voltál talán az űrből,

Nanu, nanu, apa csak egy van,

A madárfészek már nem épül,

Álmatlan ébredések után, ne várjanak rád könnyek,

A sötétkamrán túl reméljük már, csak csodás álmok jönnek!

Én nem tudom, hogy másnak e tájék mit jelent,

Nekem szülőhazám e fonnyadó,

Szomorú kis ország, szép emlékek messzeringó világa.

Benne még nő remény, hogy megszűnik majd az átka,

Az újvilági jobb napoknak s nem süllyed el.

Itthon marad, néha földjére térdepel,

A haza fia, s nem nyögi, sírja: unom,

Unom, hogy nem látom merre mennek,

S kik mennek az úton,

S unom, hogy egyre több nyári alkonyon,

Csorog a házfalakon vörös fájdalom.

Gépre száll, fölébred,

Már csak térkép e táj,

Elfelejti hol s ki volt Vörösmarty Mihály,

Nem érdekli a térkép, hazát pénzre vált,

Élni, élni, élni akar, gürcölve mit se lát.

Dolgozik makacsul egyről kettőre megy,

Bár a messzeségben mindig csak idegen lehet,

Nyelvet tanul, tűr, néhanapján levelet írogat,

Jobb ez így, mosolyog a képen, de belül sírogat.

Miért nem fizetett meg otthon a szomszéd tejüzem?

S miért fáj úgy, ha Édesanyám néha rám üzen,

Fiam, hiányzol, jó lenne látni újra Téged,

Nehéz így elviselni már az öregséget,

Emlékszel, ott a park, benne apád lábnyoma,

A kasban van még méz s a kertben áfonya,

Merre iskolába mentél, minden nap arra járok én,

Bár lehet kicsit drágább, a boltban van kenyér,

Itt van e föld, de onnan, ez mind nem látható,

Drága fiam, gyere haza, ez így már nem kibírható.

Hisz arra vágyunk mi mind, akár a többi nép,

Hogy boldoguljunk végre már de nem mindegy miképp,

Élnek itt sokan szorgosak s tudósok bűntelen,

Talán egyszer mindannyiunkban megnő az értelem,

Világít majd s nem kell más országba bújva,

Remélni, hogy tisztességgel megélhetünk újra,

S fojtott szavunkra majdan friss szóval így felelnek,

Itt van a hazád, élhetsz, kiérdemelted!

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

A költőnek szülőhazát s anyanyelvet,

Melyen tündérek beszélnek magányosan.

Éneklő hangjait rímcsokrokba szedve,

Sétál a mezőn, szétterítve a magyar nevetés,

Édes illatát.

Mi ez különös melódia?

Magánhangzófürdőben vad orgia,

Hallatlan ejtett ízes beszéd,

Ámulva követed minden neszét,

Benne a lélek s az érzés kereng,

Magyar,

Önmagad,

Hogy feledheted?

Isten lenézett a földre és így szólt: legyen világosság.

Lett este és reggel, s az Úr látta, hogy ez jó.

A sátán röhögött egy kicsit majd így szólt: legyen kapitalizmus.

Lett este és reggel, s a sátán tudta: ebből sok ügyfél lesz a pokolban!

Mióta a kérdés nem az, hogy lenni vagy nem lenni, hanem sokkal inkább:

Venni vagy nem venni,

Az emberiség sorsa megpecsételődött.

Miért?

Mert elhiszed:

Hogy csak akkor érsz valamit, ha már slusszkulcsod látványától lecsúszik a bugyi annak a jóseggű szőkének a combjain,

Hogy egy ember meghatározásához elegendő, ha megszorzod a karórája értékét a mobiljáéval és köbgyökre emeled a cipője árával.

Hogy mindenképpen kell egy plazmaTV a nappaliba, a hálóba, a gyerekszobába, a konyhába, a WC-re is, nehogy lemaradj Berki Krisztián újabb románcáról,

A szentháromság neked már:

Nem Atya, Fiú, Szentlélek,

Hanem Apple, BMW és Mastercard.

A takarón való túlnyújtózkodásból a sátán idén országos bajnokságot rendez, szponzornak felkérte az Erste a Raifeissen és az OTP bankokat amik a devizabuli után még mindig vígan röhögcsélve, óriás plakáton lógatják eléd a lófasznyi vastagságú mézesmadzaghitelt: told be komám gyomorig, mert neked igenis jár. MINDEN még ma!

Azt tudtad, hogy a depresszió nem betegség, hanem a kapitalizmus mellékhatása?

Nyugtasson meg, hogy recept nélkül guríthatod rá a bogyókat, amik mosolygó szuper-emberré tesznek, s ha mégsem, még mindig ott van a CSOKI: lyukas, kerek, szögletes, belga, svájci és persze Update 1-es.

Ha pedig a nagy bánkódásban zsírba fagysz, vegyél fogybigyót, torna dvd-t és ráolvasást. Becs' szó, hogy 2 hét alatt karcsú, gazdag és imádott leszel, csak hívd a kicsit emelt díjas ügyfélszolgálati számot és rendelj most, mert a kárhozatot ingyen szállítják neked a hiszékenység mellé.

Szabad és ünnepnapokon az Úr és a sátán az elnöki páholyban testes vörösbort iszogatva arról diskurálnak, vajon mi lesz a verseny vége?

Az Úr a fejét ingatja, eléggé magába van zuhanva mert érzi, hogy vesztésre áll.

A versenypályán 6 milliárd gyermeke rohan a boldogság szagával átitatott hamis-pénzkötegek után, nem is sejtve, hogy a versenyben csak az győz, aki veszít.

Az angyalok teli torokból már csak ezt kántálják: állj! De senki sem figyel rájuk. Ugyan, ki a fene hallgat manapság komolyzenét, amikor ott van Lady Gaga, Justin Biber és persze a Nagyecsedi Fekete Szemek?

Az ördög a tenyerét dörzsölve még egy szivarra gyújt, hanyagul lepöcköli a hamut a versenypályára s az Úrra kacsint.

A marketing barátom, a marketing a kulcs, mely megnyitja a bőség és a jólét kapuját a pokolban. Én a jövő hónapban azt hiszem, rendelek még 1 milliárd üstöt, s lassan azt hiszem, jó lesz, ha elgondolkodsz azon is, mihez kezdesz a tök üresen álló full-panorámás luxustelkeiddel a Mennyországban.

Igen agyas mind a magyar, csak kenyérre telne,

Cirkuszjegyre nem vágyhat egy ily’csillogó elme.

Hentereg a pénzporondon, mert károsult a hitel,

Segélyt kér és gyakran vonul, bár nem tudja, kivel.

Diplomája melegszendvics, ketchup s mustár nélkül,

Csodálkozik, hogy a haza miért kartonból épül.

Adófizetési kényszer elbúsítja nagyon,

Harminc oldal jó bulvárhír neki már egy vagyon,

Kábítja a közélet és a sok gumiceleb,

Ezért van, hogy sok magyarban már kínai a szelep.

Kínjában hát szarul vezet autót és céget,

S hogyha zabos a zabtarisznyán keresztülnyom Téged,

Dudával int jó napot és köszönti fel anyádat,

Szegény agyas magyar a jövőtől mit várhat?

Nyugdíjpénze jól teljesít egy német bordélyházban,

Egészséges jövőjéről lebeszélte az állam.

Igát húz és zabot hegyez, bízva bízik egyre,

Küzdelemben nagyon elmés, így megy föl a hegyre,

Lemondóan legyint rá, hogy lecsökkent a rezsi,

S magát 1014 méterről tengerszint alá veti.

Az Ati a Feri és a Gordon,

Együtt buliznak a Holdon,

Sajtból van az faszán,

Isznak hozzá durván,

Beremeg-e ettől vajon majd az Orbán?

Bedölt már a hajó,

A narancs terhe alatt,

Jobbra áll a kormány,

S ez bizony így marad,

Ha nem tesz majd csodát,

A kétballábas trió,

Szép feladat srácok,

Igazi kemény dió.

Összeáll a banda,

Guruljon a hakni,

Talán rájuk is fog,

Valaki szavazni:

Bajnai hoz libát,

Az ingyen kaja kóser,

Mesterházy szegfűz,

És ujjong a sok sóher,

Gyurcsány mindenkinek,

Aki szépen ikszel,

Apró poharakba,

Piroska szörpöt spriccel.

Lesz itt aztán cirkusz,

Csak bírjuk kenyérrel,

S szemünk fénye ne vesszen el,

A rezsicsökkentéssel,

Az Országház kapujára,

Azt kéne kiírni,

Akárki lesz a bohóc benne,

Mi már nem szeretnénk sírni.

Kedves Mikulás,

Bár elmúltam már 30, gondoltam írok neked,

Talán a koromat még jó pontnak is veszed,

A pszichomókusom ugyan extra díjat számol,

S kifejezetten kikel majd magából,

Hogy ilyen komolyan visszaestem, már ami a fetisiszta apakomplexust illeti.

Egy fazonnal e-mailezel, aki pirosat hord, szánkón jár és évente egy napot dolgozik?

Anyukám, reménytelen eset vagy.

Hörgi majd, miközben a hippster szemüvegét a homlokára tolva ledől a bőrkanapéjára,

Elszívni egy jointot.

De ezzel most nem törődöm,

Inkább próbálok besorolni a legókocsi dugóba,

A szörnybarbik és a kínai manók által gyártott csak kis mértékben mérgező,

Szőrös zsebállatkák közé,

Talán egy 3XL-es anyukának is lehetnek vágyai.

Ugye?

Csokoládét NEM kérek. Még akkor sem, ha ifjúkori, részarvas idomítástól,

Megizmosodott éned Dávidszobra van belemintázva,

Mert, ha a számban olvad és nem a kezemben,

Utána jön a bűntudat és az azbesztkemény seggű személyi edzőm,

Lesajnáló fejrázása, mellyel tudom, hogy nem a köztünk lévő,

10 ruhaméretnyi különbséget,

Hanem az IQ-nk közötti,

50 pontnyi szakadékot akarja áthidalni,

Reménytelenül.

Szóval, kezdjük ott, hogy bizonyíték kell és nem ígéret,

Turbózd fel a férjemet kérlek, hogy tudjon hátrafele lovagolni,

Miközben mos, főz, takarít,

Byront szavalva hozza haza a havi nettó egymilliót, hogy aztán,

Erős karjába kapjon és magát nem összeszarva elrobogjon velem,

Egy wellnesshétvégére.

Mert megérdemlem.

Ahogy megérdemlek az anyaság kemény küzdelmében,

Update1-es RubintRéka ciciket, szigorúan szilikon és szénhidrátmentesen,

És egy kártyát, amivel a shoppingolás egy igazi végtelen történet.

Szeretnék még egy kisbabát,

Aki már van annyira Z generációs,

Hogyha valami baja van, nem sír, hanem posztolja a facebook-on, hogy: hasfájás, fogbújás, szaros pelenka, miegyéb.

S ha éjszaka megéhezik, nem a cicire csap le, hanem a tabletemen,

Rendel magának a DM webshopjából garantáltan biogazdálkodásból származó anyatejkiegészítő tápszert.

Szeretnék ezután úgy parkolni,

Hogy az autófényezőnk telefonszámát végre kivehessem gyorshívás listából.

Szeretnék egy olyan jobban teljesítő államot, ahol nem a marketingbudget, hanem az emberek közérzete emelkedik százmillió %-kal pozitív irányba,

És szeretnék úgy 30 és 40 pont közötti értékelést a Slam Klubban.

Ha kéréseimet nem teljesíted, a következő levelemhez

Egészalakos, bikinis fotót mellékelek abból az időszakomból,

Amikor a kozmetikusom pályamódosításra,

Én pedig a Chubakka hasonmás versenyre készültem.

Remélem beijedtél.

Várom a csodát, s ne feledd,

Ha megérkeztél a Turbocirkós kéményen keresztül (vigyázat, XS-es lyuk),

A konyhapulton találsz egy kis rénszarvaskolbászos répatortát!

Csók,

Slammami

Ha már nem zavar a füst, és nem zavar a szagod,

Ha nem gáz, hogy a fizud felét egy dohányboltban hagyod,

Ha nem zavar, hogy fulladsz, ha nem zavar, hogy hányok,

Mikor egy kismamát cigivel meglátok,

Talán az a tény egy kicsit rádtalál,

Hogy az utcasarkon vár a tüdőrák-halál.

Drága fali césze,

Bár nem vagy porcelánból,

Kesztyűs kézzel bánok én veled.

Megkeféllek citromos zselével,

A perem alatt is,

Ahogy szereted.

Légy csillogó és tiszta,

Hisz ez a Te napod,

A baktériummentességet,

Ma este megkapod,

Nem kínoz a vízkő,

S a dugulás réme,

Légy a fürdőszoba hófehér szépsége,

Pattinsunk egy palack,

Gyöngyöző sósavat,

Önts fel a garatra,

S érezd jól magad!

Boldog világnapot!

Komám, ne tölts fagyállót sohase a borba,

Mert ha titkon megissza a bodzázó horda,

Megszívod majd keményen, de nem a lopó tököt,

Elkapják a rend őrei jó gyorsan a tököd.

És ne vezess áramot se a kerítésdrótba,

Mert ha néhány díszpéldány holtan hullik le róla,

Te kapsz életfogytot mert jól kinyírtad őket,

Szegény kis gátlástalan, fuxban éhezőket.

S ne vágd fejbe vagy tízszer tompa kisbaltával,

Aki éjjel kirabolna úgy ötödmagával,

Hiába a tied a vagyonod s a házad,

Aki drótszedőt belez, a rendszer ellen lázad.

Légy nyugodt mert megvéd a szentelt három csapás,

Veled van a védelem és a közszolgáltatás,

Vak vagy drágám, nem látod, hogy rend lett itt már téve?

Ilyen béke nem volt már vagy jó kétezer éve!

Még kéne vér, most adjatok srácok,

Ha vérbőségetek van szükség van rátok,

Elfogyott az anyag, s veszélyben a népek,

Akiket mostanában megműtenének.

Ez nem vicc, nem tréfa, bár a nyelvezet laza,

Talpra kemény srácok, hív titeket a haza,

Mert ha nincs vér lesz majd sok-sok síron kereszt,

Aki talpig férfi, biza' ma vért ereszt!

Nincs pénz, nincs vér, a kórházak romokban,

Bár találhatsz még orvost itt-ott nyomokban,

A TB lóvé elment focilabda bőrre,

Tanulmányokra, meg csinos titkárnőkre.

Ha műteni kell a család kell hogy adakozzon,

A beteg papucs mellett, kis vért is kell hozzon,

Mi ez mondjátok, ha nem egy korszak vége?

Szóval talpra srácok, még sok-sok vér kéne!

Ha Magyarország labor,

Akkor mi vagyunk az egerek,

Azt hiszem, hogy szarban vagyunk,

De jó nagyban gyerekek!

A mosónő s a laboregér tudva levő, korán hal,

Dolgozik, azt' jól elássák,

Nyugdíjat egyik sem akar.

Nem tetszik a koncepció,

Nem EU-konform az álom,

Hogy politikus-kutatóink csak addig adnak zabálnom,

Amíg fel nem találnak,

Egy gazdaságos államot,

Amit én fel dobott talppal, sajnos már nem láthatok.

Volt egyszer egy legény, király akart lenni,

Bársonyszékben ülni, s jó nagyokat enni,

Elindult hát messze távol kicsiny falujától,

Hátha a szerencse kapuja elébe kitárul.

Zsebében magával vitte egyetlen egy kincsét,

Kicsit sárga és savanyú, narancsízű dinnyét.

Mendegélt a kis legényke, el is ért egy helyre,

Ahol a sok szép birka a szegfűket legelte,

Arattak a jó munkások éles sarlót rázva,

S a faluban üllőn pengett a helység kalapácsa,

Vörös csillag állt az égen s a legényre sütött,

Fejébe egy jó gondolat máris szöget ütött.

Hejj, kis birkák, nem unjátok még azt a virágot,

A legjobb ételt hozom nektek, mit a világ látott,

Magasba emelte hát a savanyú narancsot,

S ki is adta a birkáknak az egyszerű parancsot,

Álljatok most szépen sorba, s mindannyian kaptok,

Minden szelet narancsért egy kis gyapjat adtok,

Jobb lesz majd az életetetek meglássátok tőle,

Nem vágytok már többé vissza arra a legelőre.

A birkák a friss gyümölcsöt nagy vidáman rágták,

S a legényt hátukra vették, s meg is koronázták,

Éltek is így néhány évig, míg észre nem vették,

Hogy a narancsrágcsálásban, a gyapjuk mind elvették.

Összegyültek, bégettek, hol van a jobb élet,

Mi a birkák királyunkká koronáztunk téged,

De nem vagyunk boldogabbak, s a gyapjunk is oda,

Jön a tél, s megesz minket a hidegnek vasfoga.

A legényből lett király hát osztott egy kis gyapjat,

Így a birkák télen talán meg mégsem fagynak,

De a narancs adagjukat megfelezte gyorsan,

Amire a birkák vártak egyre hosszabb sorban.

Remélték, hogy a tavasz, elhozza a jót nekik,

Hogy több lesz a narancs, s ők azt mind megehetik,

De tavasszal nem jött narancs, csak a héjját kapták,

S fáztak tovább gyapjuk nélkül a jámbor kis birkák.

Végül aztán elegük lett hogy éheznek fáznak,

Elkapták a két lábát a legényke királynak,

Elhúzták az erdőszélig, hol farkasok tanyáznak,

Etesd őket is naranccsal, tán megválasztnak királynak.

Google, kicsi srác, hogy megynőttél, gyere,

Ez egy finom magyar  pálesz ünnepélyes helye,

Ne parázz, apádnak tuti nem szólok, hogy ittunk,

Van már így is elég, kedves közös titkunk.

Te sem szólsz a főnökömnek majd remélem rólam,

Hogy meetingek helyett inkább veled lógtam,

Hogy te súgtál múltkor merre is van Szolnok,

S hogy le is kanyarodjak, neked kellett szólnod.

A helyesírásom sincs toppon, biztos ezt is tudod,

Az ellenőrző programokat automatice nyomod,

Az angol fordítás, bár nem az erősséged,

Azért segítessz még nekem, ha szépen megkérlek?

S hálás lennék nagyon, ha köztünk maradna,

Milyen e-mailt küldött tegnap az a csinos barna,

S hogy havonta egyszer a csupasz pin@ szóra,

Rákeresek, ez van, ne beszéljünk róla!

A forgalom oké lesz, nyugtasd meg apádat,

Ígérem, hogy hűségesen keresgélek nálad,

Szerencsédre  évről évre egyre hülyébb vagyok,

Igyunk most hát kis barátom, boldog szülinapot!

Isten, bár már nem hisz benned a legtöbb élő magyar,

Azért még bőséget  és védő kart mind akar,

Szép múltjáról ábrándozva reménykedik egyre,

Hogy talán a nyomorból, feljut majd a Mennybe.

Hite hagyott tízmillió mammon istent imád,

Vajon a Bank meghallgatja a könyörgő imát?

Elhozz majd egy víg esztendőt a személyi kölcsön?

S a hitelkártya-zsoltára, mely csak azt zengi : költsön!

Szándd meg Istenem a magyart, mert a vész már közel,

A végső harc az ellenséggel nem zászlókkal jön el,

Árváinknak hulló könnye engeszteljen meg Téged,

S Ők már lássák újra, mi az igaz út, s az egy élet.