Józsi egy hónapja töltötte be az ötvenhatot. Nem volt nagy ünneplés, csak a szűk családdal ittak meg egy üveg Törley-t. Szigorúan édeset, a száraz, savanyú borokat meg kell hagyni a sznob gazdagoknak. Ez volt Józsi mondása, ha a nagy ritkán nem sör vagy rövid került az asztalra.
Józsi lassan kortyolta az élénken pattogó buborékokkal teli italt. Annyira más, mint a sör, futott át az agyán, pedig buborék itt is, ott is van. Talán az aranyfelirat teszi. Vagy a pohár. Józsi mindig dobozból itta a sört, vagy, ha Ferkével a brigádból beugrottak egy körre a műszak végén, akkor pikolóban kérte. Úgy olcsóbb. A pezsgőnek bezzeg megadták a módját. Anya ilyenkor mindig elővette az üveges vitrinből a nászajándék kristálypoharakat és előre elmosta őket, nehogy poros legyen.
Józsi nem volt alkoholista. Napi három sörnél csak nagy melegben ivott többet, rövidet pedig csak akkor, ha túlórázott.
- Kell egy kis izomlazító – vigyorgott Ferkével, mikor a sarki bolttól szigorúan öt és fél lépés távolságban bedobták a stampót. A kommersz szesz szagát ledugózták egy karika füstölt kolbásszal és ment a munka vidáman, akár kilencig is, ha a brigádvezető úgy gondolta.
Józsit szerették a brigádban, mert pöpecül glettelt. A vállalkozó mindig az ő munkáját mutatta surlófénynél a megbízóknak.
- Ez aztán sima, mint a tücsök picsája kezitcsókolom, nem lesz itt hiba.
Persze nem keresett többet, mint azok, akik csak odakenték a cuccot, aztán lesz, amilyen lesz. Néha panaszkodott is emiatt, hogy azért negyven év után jó lenne egy kicsit jobban eleresztve lenni, mint egy ma kezdő segéd, de az emelés valahogy ritkán jött. Néha karácsony körül egy húszassal több, de semmi számottevő.
.- Tudod, hogy jó helyed van itt köztünk Józsikám, nem kell ugrálni azon a pénzen. Persze, ha akarsz, keress magadnak másik brigádot, mostanában nagyon keresik a jó embereket, mint te, igaz, sokat kell külföldre menni, meg vidékre. De az asszonykád biztos megérti majd, a gyerekek is nagyok már… - a brigádvezető tudta, mivel kell Józsit motiválni, hát a morgás abba, a munkás meg a brigádban maradt.
Józsi egy hónapja töltötte be az ötvenhatot, mikor kapott egy visszahívót a tüdőgondozóból, ahova minden évben ment, mert ez hozzátartozott a munka alkalmasságihoz. Nem aggódott túlzottan az ügyön, hiszen büszke volt rá, hogy életében soha, egyetlen cigarettát sem szívott el, nem úgy mint a fiúk, akik közül volt aki félóránként kiszaladt elszívni egy slukkot. Mi baja lehetne így a tüdejével? Biztos csak benéztek valamit azok a fehér köpenyes idióták megint, töprengett, de a papír miatt nem lehetett elmismásolni az ügyet. Meg kellett jelenni a kerületi tüdőgondozóban.
A szemüveges, Józsi korú orvos távolságtartóan kínálta hellyel a beteget.
- Nos, Horváth úr, lenne itt egy kis eltérés – kezdett bele kissé leereszkedő hangon a doktor.
Józsi hallgatott. Az orvos a tőle telhető legtöbb latin szót felhasználva igyekezett elmagyarázni a nagy kiterjedésű daganattal kapcsolatos tudnivalókat.
- Akkor most meg fogok halni? – kérdezte a magyarázat után maradt mély csendből felocsúdva a beteg.
- Ne szaladjunk ennyire előre – válaszolt az orvos a már megszokott protokoll szerint, amit a nem túl bíztató diagnózisú betegeknél alkalmazott, többnyire sikerrel – vannak kezelési módok, ehhez konzultálnia kell egy onkológus kollegával. Sajnos a várólisták elég hosszúak erre a kezeléstípusra, de ha sikerül korán bejutnia, van esélye, hogy akár 2-3 évet is éljen még.
A számok sosem érdekelték Józsit, csak ha a heti bérelszámolásról volt szó a brigádvezetővel. De most, ezek a számok valahogy elkezdtek dolgozni a fejében. Miután az orvos a kezébe nyomott egy prospektust és az onkológus kollega magánrendelésének telefonszámát, Józsi tisztelettudóan köszönt és kilépett a rendelőből.
- Két, három. Két, három – mint mikor a csiszolópapírral egyengette a falat, úgy csúszkált oda-vissza a belsejében ez a két szám – két, három. Automatikusan lépkedett a villamosmegálló felé, nem nézett semerre, csak ez a két szám járt a fejében: két, három.
Aztán ahogy megérkezett a megállóba, betörtek a további számok is az agyába:
A lakáshitel még tíz év, amíg lejár. Az asszonynak pedig öt éve, hogy nincs rendes állása, mert sehova sem kell, mióta a dereka tropára ment egy rossz emelés után a kórházban. A srácok hárman vannak és még mind otthon lakik, bár Petya egy hónap múlva indul Berlinbe azzal a fura nevű haverjával és ott lesz legalább két évig, úgy tervezi. De a kicsik. A legkisebb még csak most kezdte a szakképzőt. És úgy volt, hogy végre lesz egy saját kocsi is, egy Suzuki, de nem lesz, mert…
Megérkezett a villamos. Józsi felszállt és körülnézett. Csupa jól öltözött ember, vette körül, nevetgéltek, beszélgettek, a telefonjukat bújták. Józsi nem bírta őket nézni. Becsukta a szemét és próbált semmire sem gondolni. De nem ment. Kinyitotta és kibámult az ablakon. A körúton Audi-k, Mercedes-ek és egy Porsche húztak el a villamos mellett.
Józsi elfordult az ablaktól, a cipőjét kezdte nézni. Széttaposott, olcsó, kínai műbőr cipő, amibe már ugyancsak elkelt volna egy új fűző, de már minek.
- Két, három… - hangzott fel újra a fejében a számok sárlódása – két, három.
- …z Isten szerelmére jó ember, menjen már odébb – hallotta valahonnan távolról a mellette álló ember hangját – nem hallja? Menjen már odébb.
- Mi van? – nézett kikelve magából a villamosra feligyekvő utasra – Mit jössz nekem itt Istennel? Te, tolvaj csaló. Te neked mindened megvan, mert a hozzám hasonló melósok összerakták. Ti meg jól elnyúltatok. Ti szívtátok a port negyven évig? Nem. Ti csak pofáztok és dől a lé. Meg jótékonykodtok. Meg imádkoztok? Miért? Kiért? Értem mikor imádkoztok? Csak a migránsokért, mi? Értem soha! De én a mennybe megyek, ti hova? – ezt már ordította és maga sem tudta miért kilépett a villamos ajtaján.
Először csak állt a megállóban és nem tudta hol van. A feje lüktetett a torka kiszáradt. A megállóban állók elhúzódva bámultak rá. Kezdett csillapodni benne a hirtelen fellángolt világutálat. Körbenézett.
- Hisz ez ismerős környék – állapította meg – a múlt hónapban itt pofoztuk ki azt a négy szobás puccos kéglit. Harmincezer volt egy négyzetméter tapéta.
Józsi elindult. Átment a zebrán, csak néhány lépésre volt a kisbolt, ahol egészen iható kávét főzött a kicsit kövér, de helyes kasszás csaj, amíg ott dolgoztak. Belépett az üzletbe, a lány kedvesen rámosolygott, érezhető volt, hogy felismeri.
Józsi tekintete a kassza melletti stampókra tévedt, aztán gondolt egyet és rámosolygott az eladólányra:
- Egy rumot adjál Timike. Nem ilyet, onnan a hátad mögül, a polcról, márkás legyen, erős. Az a nagy üveg jó lesz.
- Hű Józsi – húzta le vidáman a lány a Bacardi vonalkódját – valami ünnep lesz ma?
- Igen, igen, nagy nap a mai – válaszolt Józsi míg összeszedte a megfelelő számú ezrest a zsebéből – a halálom napja.
