Egy szép, füves, zöld mezőn birkák legelésztek,

Bodros fejű feketék, tarkák meg fehérek,

Éltek együtt boldogan, egyre csak füveztek,

Egymásban ők hibákat, sohasem kerestek.

Történt aztán egy napon, hogy arra járt a róka,

S félrehívta a Főbirkát, egy rövidke szóra,

Észrevetted-e komám, hogy milyen furcsa látni,

Hogy a fekete birkák, hogyan szoktak rágni?

A szájukkal a füvet, jobbról balra eszik,

Így, úgy látom bizony, több fűszál jut nekik,

A helyedben én komám megfigyelném őket,

Vajon ettől ezek itt, jobban meg nem nőnek?

Beleült a kétely-bogár a Főbirka agyába,

Rágás közben ki-ki néz a fekete birkákra,

Leste őket reggel is, délben, aztán este,

Hogy zabál a fekete, ő folyton ezt leste.

Jött a tél és a mezőn kevés lett az étel,

Szembe is állt nemsoká' a Kos a feketékkel,

"Kitudódott nem vitás, ti vagytok az oka,

Hogy a szép fűnek fele, már örökre oda.

Alattomos módokon a mi közös füvünk,

Elrágtátok magatok, fogadjátok dühünk,

Eztán minden birka csak balról jobbra ehet,

Aki ellenszegül, nem éli túl a telet."

A feketék nem értették, hogy a Kost mi bántja,

De azért betömörültek a Fekete Pártba.

Szemben állt hát két csoport, a jobbról ballra rágók,

S a balról jobbra legelők, a Főbirka-csodálók.

Nagy bégetésnek zaja járta be a rétet,

A hangra a farkasok éhsége felébredt,

S hogy nem volt egységben mind a sok hülye birka,

A nyájnak több mint a fele szépen ki lett írtva.

Lásd hát meg jó olvasóm, s figyelj oda kérlek,

Holmi olcsó uszítás, ne tévesszen meg Téged,

Ahol nincsen egység, s jó tolerancia,

Farkasfogra kerül a demokrácia.