Mindenki szívében vannak árnyékos sarkok,
Ahol a múlt vágyai kacsatoll párnák között pihennek.
Egy boros estén aztán a homályra fény vetül,
S az árnyak képekké válnak az álmodó agyvelőben.
Hamvukba fulladt szerelmek lehellnek orgonaillatot,
Míg a hártyaszerűvé halványult világmegváltás,
Gyermekmeséket suttog a megtartott harag madárijesztőjének.
Kibontott levélként hevernek a titkok,
S ahogy a Hold fényét más halandóhoz röpíti,
A szív árnyékos zugaiban,
Újra gyűlni kezd a por.
