Volt egyszer egy legény, király akart lenni,
Bársonyszékben ülni, s jó nagyokat enni,
Elindult hát messze távol kicsiny falujától,
Hátha a szerencse kapuja elébe kitárul.
Zsebében magával vitte egyetlen egy kincsét,
Kicsit sárga és savanyú, narancsízű dinnyét.
Mendegélt a kis legényke, el is ért egy helyre,
Ahol a sok szép birka a szegfűket legelte,
Arattak a jó munkások éles sarlót rázva,
S a faluban üllőn pengett a helység kalapácsa,
Vörös csillag állt az égen s a legényre sütött,
Fejébe egy jó gondolat máris szöget ütött.
Hejj, kis birkák, nem unjátok még azt a virágot,
A legjobb ételt hozom nektek, mit a világ látott,
Magasba emelte hát a savanyú narancsot,
S ki is adta a birkáknak az egyszerű parancsot,
Álljatok most szépen sorba, s mindannyian kaptok,
Minden szelet narancsért egy kis gyapjat adtok,
Jobb lesz majd az életetetek meglássátok tőle,
Nem vágytok már többé vissza arra a legelőre.
A birkák a friss gyümölcsöt nagy vidáman rágták,
S a legényt hátukra vették, s meg is koronázták,
Éltek is így néhány évig, míg észre nem vették,
Hogy a narancsrágcsálásban, a gyapjuk mind elvették.
Összegyültek, bégettek, hol van a jobb élet,
Mi a birkák királyunkká koronáztunk téged,
De nem vagyunk boldogabbak, s a gyapjunk is oda,
Jön a tél, s megesz minket a hidegnek vasfoga.
A legényből lett király hát osztott egy kis gyapjat,
Így a birkák télen talán meg mégsem fagynak,
De a narancs adagjukat megfelezte gyorsan,
Amire a birkák vártak egyre hosszabb sorban.
Remélték, hogy a tavasz, elhozza a jót nekik,
Hogy több lesz a narancs, s ők azt mind megehetik,
De tavasszal nem jött narancs, csak a héjját kapták,
S fáztak tovább gyapjuk nélkül a jámbor kis birkák.
Végül aztán elegük lett hogy éheznek fáznak,
Elkapták a két lábát a legényke királynak,
Elhúzták az erdőszélig, hol farkasok tanyáznak,
Etesd őket is naranccsal, tán megválasztnak királynak.
