Én nem tudom, hogy másnak e tájék mit jelent,
Nekem szülőhazám e fonnyadó,
Szomorú kis ország, szép emlékek messzeringó világa.
Benne még nő remény, hogy megszűnik majd az átka,
Az újvilági jobb napoknak s nem süllyed el.
Itthon marad, néha földjére térdepel,
A haza fia, s nem nyögi, sírja: unom,
Unom, hogy nem látom merre mennek,
S kik mennek az úton,
S unom, hogy egyre több nyári alkonyon,
Csorog a házfalakon vörös fájdalom.
Gépre száll, fölébred,
Már csak térkép e táj,
Elfelejti hol s ki volt Vörösmarty Mihály,
Nem érdekli a térkép, hazát pénzre vált,
Élni, élni, élni akar, gürcölve mit se lát.
Dolgozik makacsul egyről kettőre megy,
Bár a messzeségben mindig csak idegen lehet,
Nyelvet tanul, tűr, néhanapján levelet írogat,
Jobb ez így, mosolyog a képen, de belül sírogat.
Miért nem fizetett meg otthon a szomszéd tejüzem?
S miért fáj úgy, ha Édesanyám néha rám üzen,
Fiam, hiányzol, jó lenne látni újra Téged,
Nehéz így elviselni már az öregséget,
Emlékszel, ott a park, benne apád lábnyoma,
A kasban van még méz s a kertben áfonya,
Merre iskolába mentél, minden nap arra járok én,
Bár lehet kicsit drágább, a boltban van kenyér,
Itt van e föld, de onnan, ez mind nem látható,
Drága fiam, gyere haza, ez így már nem kibírható.
Hisz arra vágyunk mi mind, akár a többi nép,
Hogy boldoguljunk végre már de nem mindegy miképp,
Élnek itt sokan szorgosak s tudósok bűntelen,
Talán egyszer mindannyiunkban megnő az értelem,
Világít majd s nem kell más országba bújva,
Remélni, hogy tisztességgel megélhetünk újra,
S fojtott szavunkra majdan friss szóval így felelnek,
Itt van a hazád, élhetsz, kiérdemelted!
