Már harmadik órája ültem az okmányiroda ügyfélvárójában. Nem egyedül. A helyiség tele volt, minden széken ült valaki, s egyre többen álldogáltak a falnak támaszkodva is. Mindenkinek borús volt a tekintete. Szorongtunk. A mellettem ülő középkorú nőt már harmadjára hívták a munkahelyéről, rég vissza kellett volna érnie. A velem szemközt támaszkodó idős néni arról magyarázott a mellette ülő szemüveges fiúnak, hogy nagyon kéne sietnie, mert az unokáját várja ebédre és még bele sem kezdett a főzésbe. Én meg azon aggódtam, persze szorgalmasan uralkodva az arcizmaimon, mikor tör ki a türelmetlenség két éves kisfiamon, akit óvatlanul magammal hoztam az ügyintézésre. Ő volt az egyetlen ember az egész okmányirodában, aki addig jól érezte magát. Felszabadultan rohangált a nénik és bácsik között, kekszet osztogatott a pelenkázó táskánkban rejtőző rágcsadobozból és mindenkinek örömmel segített nyomkodni a kávégépet. Boldog kisgyerekkor! Neki mindez játék, nekünk viszont véresen komoly játszma: higgadtan sorban állni, minden körülmények között. A maradék levegő pattanásig feszült a sok szorongó lélek vibrálásától. Mindenki, legszívesebben üvöltött volna. Miért kell ennyit várni egy nyamvadt papírra a 21. században?
Bár a legutóbbi felmérések szerint már nem vezetjük az öngyilkossági statisztikákat, Magyarország még mindig a világ élmezőnyében van. Meglepő, hiszen feltörekvő országunkban a híradások szerint egyre könnyebb az élet: javulnak a gazdasági mutatók, csökken a munkanélküliség és a világ több milliárd lakosához képest az átlag magyar igenis jól él! Van fedél a feje felett, étel a tányérjában, ruhája, cipője, s sokan még a nyaralást luxusát is megengedhetik maguknak. Akkor meg mi a baj?
Isaac Asimov, orosz születésű amerikai biokémia professzor és író egyszer így nyilatkozott a magyarokról: az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön - emberek és magyarok. Enrico Fermi olasz atomfizikus pedig még ennél is tovább ment, mikor arról kérdezték hisz-e az űrlakókban, mert azt válaszolta: már itt vannak, magyaroknak nevezik őket! E két neves embertől származó aforizma kissé túlzónak tűnhet, az azonban bizonyos, a magyarokban – minden nacionalista elfogultságot félretéve – tényleg van valami megmagyarázhatatlan.
Talán ez a megmagyarázhatatlan valami az, mely lelkünket olyan érzékennyé teszi, s bár a külvilág számára még most is sokkal inkább legyőzhetetlennek, tehetségesnek és talpraesettnek tűnünk, mi magunkat az átlagosnál jóval gyakrabban érezzük szerencsétlennek és elveszettnek.
A történelmi múltunk komoly nyomást jelent. Győzhetetlen hadvezéreink, világhírű tudósaink és művészeink igen magasra tették a lécet azok számára, akik magyarként szeretnének bizonyítani a világban. S a magyarok szeretnek és akarnak bizonyítani. Minden áron. Sajnos, míg megboldogult hadvezéreink szorongásukat az országhatáron túlra szublimálva meghódították Európát, addig napjaink kiskirályai inkább a hazai utakon folytatnak keresztes hadjáratot a náluk kevésbé agresszív vagy épp gyakorlott sofőrök ellen. Bármilyen apró hatalomhoz jutva, nérói kegyetlenséggel bánnak a nekik kiszolgáltatottakkal, s nem egyszer fordul a szorongás a legbelsőbb egység: a család felé. A szorongás népbetegség hazánkban, mely úgy terjed, mint a nátha. Cseppfertőzéssel. A végsőkig elcsigázott emberek szájából csak úgy fröcsög a düh, mely megmételyezi a levegőt. Még a kevés egészséges lelkű sem érezheti magát teljes biztonságban, hiszen őket is körülveszi a közömbösség lehúzó, lassan gyilkoló mocsara.
A szorongó, ha szerencsés, felismeri a lelkét rágó férget és megoldást keres. Csak többnyire nem találja. Legalábbis a megfelelőt. A KSH 2010-es adatai szerint Magyarországon közel félmillió alkoholfüggő van, s a szakértők szerint ez az adat csak karcolja a valóságot. A WHO 2013-as jelentése pedig arról tanúskodik, hogy az alkoholfogyasztás következtében kialakuló rákos megbetegedések okozta halálozások számát tekintve Magyarország abszolút győztes Európában. És ezek csak az alkoholisták. Vajon hány magyar folytja magát drogba, gyógyszerbe, munkába, szexbe, szerencsejátékba, számítógépes alkalmazásokba, különböző mániákba és még sorolhatnánk?
Valószínűleg a mai Szorongisztán alapkövét az elmúlt két évszázad tette le a Kárpát-medencében. Az egyre jobban zsugorodó országban kucorgó, elnyomó hatalmak testi-lelki terrorjának kitett magyarok lassan alakultak át heves vérű, forradalmi ifjakból, némán szenvedő, bamba valóságshow nézőkké. Nem is gondolnánk milyen kiváló asszisztenciát nyújt ebben az agymosó tartalmakat előállító média mellett az oktatási rendszer is. A Magyarországon meghonosított, egyes vélekedések szerint a tudás non-plus-ultrájához vezető porosz utas iskolák, valójában emberdarálók. Ez az oktatási módozat már kisgyerekkorban elkezdi az egyéniség leépítését, s futószalagon gyártja a politikai hatalom és a kapitalista gazdaság számára első osztályú alapanyagnak számító, kiválóan irányítható átlagembert. Szabálykövetésre nevel, s leszoktat az alternatív gondolkodásról. Sőt, megtanít félni a másságtól. Ez elsőrendű szorongási forrást biztosít a felnövekvő generációnak, mely abban a 21. században nő fel, ahol pont az individualizmus és a minden áron különbözni vágyás kultusza előtt tiszteleg a világ. S ha ez még mind kevés lenne, ott van szép új világunk kütyüinváziója által teremtett: valós magány.
Lesz-e holnap munkám? Vajon kapok-e majd húsz év múlva nyugdíjat? Felveszik-e a gyereket az óvodába? Fogad-e az orvos, ha fáj a hátam, vagy hónapokig kell szenvednem míg, időpontot kapok? Holnap is estig kell túlóráznom? Sorra kerülök-e a hivatalban valaha? Vajon vehetek-e fel hitelt ahhoz, hogy végre elköltözzek a szüleimtől? Holnap is bal lábbal kel fel a főnököm? Miért küldtek dupla akkora összegről csekket, mint amekkoráról kellett volna? Engem buktat-e meg a szigorlaton a tanár, mert van egy ’olyan’ keret? Kapok-e ugyanolyan tornacipőt, amilyen a szomszéd Pistikéé? Kijövünk-e hó végéig a fizetésünkből? Én is rákos leszek negyven évesen, mint az apám? Miért nem engem léptettek elő?
Magyarországon nem könnyű élni. A szépen kidolgozott díszletek mögött korhadtak a gerendák. A magyarok szeme - kisiskolásoktól az aggastyánokig - ott függ a szivárvány nyugati végén, melyet sosem érhetnek el. Olyan játékszabályok szerint élünk, melyek folyamatosan változnak. És ez nem kihívás, hanem lehetetlen küldetés. A kiszámíthatatlanság a szorongás ideális táptalaja. S vajon milyen gyerekeket nevel egy olyan felnőtt generáció, melynek lassan nincs semmilyen stabil kapaszkodója?
