Egy októberi pénteken, elhagyott a lábam,
Furcsa, mert az elöbb még úgy emlékszem, jártam,
Most az ágyam szélén a fájdalom röhög,
Kellett neked, hát nesze, kín.
A perc léptének zaja viszhangot terem,
Kinyújtom az égnek reszketve a kezem,
Értem miért teszed, tanultam, vállalom,
Csak engedj el, kérlek, Uram.
A napok egymás után, egykedvűen múlnak,
A megbánó könnyek kócos hajamba hullnak,
Végtelen hosszú a novemberi éjjel,
Sötétben néma démon ül.
A fájdalom társam nem félek tőle már,
Az asztalon tócsában a keserű pohár,
A türelem ajándékának oly magas az ára,
Megadtad s én köszönöm.
