Ülök a padon,
Mögöttem a templom harangja a nyolcat veri,
S a naplemente halk szoknyasuhogással ráül a tájra.
Ahogy a távolba nézek, érzem,
Hogy az Úr inna egy pohár jó szürkebarátot,
Hát megkínálom.
Nagyot kortyol, s mosolyogva fogja a palettát,
A mezőre, égre tompa arany-színeket ken,
Így a Káli-medence messzesége olyan,
Mintha vászon lenne, egy híres múzeum falán.
A puha narancsszínre, álmodozva pihen le a búzakék,
S a békésen lubickoló felhőpamacsok levendulába bújva,
Hallgatják a szomszéd kutya éhes csaholását.
Az Úr a horizont színeivel játszik,
S én magamban, valami buta slágert dúdolva engedem,
Hogy a lelkemből kiszálljon a város sistergése.
A sóhaj, elviszi a zajokat,
Elszáll a buszok nyikorgó zörgése,
Az örökké pénzért nyújtózók izzadt morajlása,
Nem tolakszik elém óriásplakáton ordibálva,
A kapitalizmus élniakarása,
S nem dudál senkire sem őrjöngve a stressz.
Csak a fű nő, s a mező hullámzik,
A vadrózsa szirma ráérősen hull,
A korai avarba,
S a pinceajtón sétáló szúnyogban is,
Békésebb a vérszomj.
Lement a nap,
Az Úr pohara üresen tekint a csillagos égre,
Én lassan elindulok, mert tudom,
Eszternél új palack hideg badacsonyi vár,
Ami mellé majd jó fokhagymás sültet eszem.
A zuhany alatt megszabadítom,
Megtisztult lelkem, szennyes tokját a város porától,
Így érek haza teljesen,
Alszom majd napsütötte illatot lehellő pehelypárnák között végre,
S félálomban azt suttogom a fáradtan szuszogó Balatonnak:
Ne vágyj Pestre!
