Kocsis B. József, a barátainak csak Melós Jocó már második napja élt sárgára fóliázott autójában. Többnyire a kényelmesen berendezett vezetőülésben hallgatta a rádiót, s mikor melegebb órák voltak, szunyókált is kicsit a hátsó ülésen egy leterített pokrócon. Nehogy az álmában néha elcsöppenő nyálától foltos legyen az kényes gonddal tisztogatott üléshuzat.
- Ez itt nem akármilyen taxi. Ebbe az úri népek is otthon érezhessék magukat, ha épp beleülnek. - szokta magyarázni azoknak a családtagoknak vagy ismerősöknek, akik először csodálhatják meg Melós Jocó egy fél élet munkájával összekuporgatott, alig három éves autóját. Egy Volkswagent Passat-ot. Bár a droszton sokan ugratták az utóbbi időben miatta, Melós Jocó élt halt a Volkswagen-ekért. Az örege, idősebb Kocsis B. József mindenét odaadta volna anno egy német autóért.
- Azok ám az igaziak Józsikám. A németek tudják, hogyan köll gépet építeni. Azok a német autók a világ végéig kihúzzák. Olyanok mint a tank. Ha nekem egyszer lehetne egy olyanom, de hát sajnos még a traktoros vizsgát sem tudtam letenni. - magyarázta a fiának idősebb Kocsis hidegebb téli estéken, mikor valahogy szóba kerültek az álmok.
Reggel volt, fél hat. Melós Jocó kiszállt az autóból és bekopogott a mellette álló taxishoz. Bihari Kiss János, akit taxis körökben csak a KisJanónak emlegettek, megtermett, százötven kilója ellenére is, békésen szunyókált az anyósülésen, fejét az oldalablaknak támasztva. Ahogy nagyokat horkolt, a kifújt levegő bepárásította arca körül az üveget.
- Hé, Janó! Ébresztő! Mindjárt hozza a Mari a kávét.
KisJanó összerázkódott, aztán kinyitotta a szemét. Először nem tudta, hogy hol van, ijedten nézett körül. Azt hitte elaludt vezetés közben. Mindig is rettegett ettől. Hogy egyszer elalszik és akkor, majd elveszti ezt. A taxizást, amiért az egész kis koszfészekből mindenki rá irigykedik. Rá, a Biharira, akire pár éve még csak legyintettek. Hogy majd vége lesz. Ugyan, mihez kezd magával? Ki mer csak úgy kilépni a gyárból, ahol már csak tizenöt éve lenne nyugdíjig? Aztán tessék. Most itt van és megvan a pesti lakás a kocsi, a gyereknek az egyetemi hely és évente két hétre még a tengerhez is el lehet jutni. KisJanó körbenézett és meglátta gyerekkori barátját, ahogy a hideg januári hajnalban a kocsija mellett toporog. Nyújtózott egyet.
Melós Jocó türelmesen várta kollegáját. Öt éve jöttek Janó után Pestre családostul, hiszen az egész falu arról beszélt, mennyire meggazdagodott a Bihari gyerek mióta a fővárosban dolgozik. Jocóék azonban nem kalandvágyból jöttek. Muszáj volt. Mikor a közeli nagyvárosban működő gyárat korszerűsítették, a dolgozók felének munkáját robotok vették át. Jocó elvesztette az állását és esélye sem volt másra. A környéken a gyár volt az egyetlen munkahely. Mari ápolónői fizetése meg mindenre elég volt, csak megélni nem. Pláne nem a gyerek, kis Jocó egyetemi tanulmányaira. Hát felhívták a Janót, hogy segít-e. Az meg segített. Jöttek. Lett albérlet, kis idő múlva taxi, Marit felvették a Klinikára, a gyereket meg az egyetemre. Nagy dolog az egyetem.
- Aki ért a gazdasághoz, eljut a gazdagsághoz. - ez volt Melós Jocó saját költésű bölcsessége fia jövőjéről, amit szívesen hangoztatott baráti körben egy-két korsó sör után. - A kis Jocó, azt nem fogják holmi gépek kitúrni. Annak közgazdasági diplomája lesz. És beszél angolul meg kicsit németül is. Meg lesz annak mindene. Csak még ezen az éven legyünk túl.
Na, igen, ez az év. De most itt vannak ezek az uberesek. Ezek a kis nyikhajok a mindenféle kocsikkal, akik csak nyomkodják a telefonjukat és viszik el az utasokat. Egyáltalán, honnan van ezeknek autójuk ennyi idősen? És hogy engedheti meg az állam, hogy míg a taxissághoz csak a párttitkárhoz nem kell elmenni személyesen vizsgázni, addig ezek az uberesek egy sima B kategóriással vihetnek akit akarnak. Se tagdíj, se fóliázás, se számla. Ezeknek persze nem drága semmi. Kicsit elkocsikáznak, aztán megvan a napi zsebpénz. Biztos nem ebből élnek, csak szórakoznak. De arra nem gondol egyik kis barom sem, hogy másoktól a megélhetést veszik el. Mit képzelnek ezek?
Melós Jocó ezeken a gondolatokon őrlődött, míg várta, hogy KisJanó kikászálódjon végre a kocsijából. Hetek óta forgatta ezeket a fejében és egyre dühösebb lett. Hogy valaki már megint el akarja venni tőle, amiért ennyit gürizett. Sőt, nem is valaki, hanem valami. Az az Uber. Az már megint valami gép. Vagy alkalmazás, vagy mi fene. Ki akarja túrni megint abból az életből, amiben végre minden olyan egyenes és kiszámítható. De most nem hagyja magát! Ez zakatolt egyre hangosabban a fejében.
- Nem hagyom magam! - kiabálta valami Melós Jocó fejében egyre gyakrabban. S a középkorú, korán őszülő jókötésű férfi ilyenkor ökölbe szorította a kezét és úgy érezte, ha kell, akár ölni is tudna az igazáért. Ezt érezte akkor is, amikor a Főnök, Lacibá a mercis és az Örmény, KisJanó dörzsölt, sztártaxis haverjai jöttek egy éjszakai műszak után:
- Na, Jocókám, te is ott leszel hétfőn hajnalban a Bajcsy-n, ugye? Megszívatjuk egy kicsit a pestieket, meg elbeszélgetünk azzal a Tarlóssal. Nem kekeckednek ezek velünk sokáig. Néhány napig lezárjuk a belvárost és majd a tenyerünkből esznek. Azok a kis szemüveges, programozgatós pöcsök meg elmehetnek az anyjukba az uberjükkel meg a gimnazista sofőrjeikkel.
Melós Jocó persze nem mert nemet mondani. Ezeknek az alakoknak nem is volt ajánlatos. Meg, ahogy később átgondolta, van is ebben ráció. Ha beáll ő is, nem hagyja magát. Kiáll az igazáért. A Főnökék biztos elintézik, amit akarnak és akkor még jól is jöhet, hogy ő is ott volt. Hát így került Melós Jocó a hideg, januári éjszakában Budapest belvárosába. Benne volt a legújabb taxisblokádban. Benne a közepében.
Nagyon hideg volt. Mínusz kilenc fok. Melós Jocó ujjai egészen elgémberedtek, ügyetlenül nyomkodta az érintős billentyűket a telefonon. Marit hívta, aki késett a kávéval.
- Persze ilyen fránya hidegnek is akkor kell lennie, amikor végre összejön valami. - morogta idegesen félhangon s várta, hogy Mari felvegye a telefont. De a vonal csengett, csengett, majd sípolt. Mari sehol.
- Picsába. - morogta Melós Jocó és bedugta a telefont a zsebébe.
- Na, mi a baj Jocókám? - tette vigyorogva a vállára a kezét Lacibá’ a mercis. A mikulás szakállt viselő, kerek képű, pocakos férfi szokásához hűen egy gyufaszálat rágcsált a szája jobb szegletében kilógatva. Úgy nézett ki, mint a dörzsölt taxisok életre kelt karikatúrája.
Lacibá mögött ott állt a Főnök is, aki épp a komor képet vágó KisJanóval értekezett.
- Janókám, nem értenek ezek a szóból. Meg kell mutatni nekik, hogy mi itt nem csak olyan nagyszájú bunkók vagyunk. Hogy, ha akarunk valamit, akkor azt igenis meg kell kapjuk, mert nem lesz ennek jó vége. Vannak még itt ötletek meg tervek a tarsolyban. A fészbukon két pillanat alatt összerántok száz fiatalt a kocsijával, aki bizonyítani akar. És itt vagyunk mi is, akik már nyomjuk egy ideje. Szóval… - a Főnök itt egy pillanatnyi szünetet tartott és szemével követni kezdett egy a közelükben élesen elkanyarodó piros Suzukit. – A kis szarházi. Már másodjára jön erre ma reggel, pedig még hat sincs. Biztos szopatni akar a kis uberes fostajigájával. De jöjjön csak még egyszer erre!
A Főnök alacsony, szikár ember volt. Senki sem nézte volna ki belőle, hogy két diplomája van és valamikor egyetemen tanított. Ahogy azt sem, hogy már betöltötte a hatvanat. Mindig kifogástalan frizurával járt, s odafigyelt arra, hogy mit visel. Az autóját is sokan irigyelték tőle. Egy full extrás Audit hajtott, amivel gyakran szállított privát utasokat. Sokan sugdosták a háta mögött, hogy az igen csinos luxusprostik közül nem egynek sikerült már bedumálnia magát a bugyijába, de a Főnök ezeket a pletykákat sosem erősítette meg. Nem dicsekedett, nem sztorizott. Határozott volt és kőkemény.
Ahogy a stratégia is. Ki kell tartani. Erőt demonstrálni. És közben van ám egy két dolog, amit lehet tudni, s amiről nem akarják, hogy tudjanak. A taxisok sok titok tudói. És a Főnök tudta, hogy egyszer még használni fogja azokat a dolgokat, amiket azoktól a prémium kurváktól hallott. Meghát a címek, ahova vitte őket.
Melós Jocó őszinte tisztelettel figyelte barátját, ahogy a Főnökkel megbeszélték az aznapi teendőket. Izgatott volt, de már kicsit fáradt. És zavarta, hogy már harmadik napja nem fürödhetett és ehetett rendesen. Nagyon várta a feleségét a gőzölgő, bivalyerős feketével, amit termoszban hozott volna neki és a fiúknak, ahogy Mari a kollegákat hívta.
- Már rég ide kellett volna érnie, hiszen hatra a Klinikán kell legyen, hogy átvegye a műszakot az éjszakásoktól. – merengett magában Jocó és újra előkotorta a telefonját.
Hidegtől elgémberedett ujjaival újra előkereste Marit a telefonkönyvben, majd rábökött a hívás gombra. Ugyanaz történt, mint tíz perce. Mari nem vette fel. És nem volt sehol. A középkorú férfi egyre feszültebb lett.
- A francba is, hol az a nő?! A Főnökék is azért jöttek, mert számítanak a Mari kávéjára. Ilyen leégést. Mit fognak most gondolni rólam? Hogy még egy rohadt kávét sem vagyok képes hozatni időre a nejemmel? Lehet, hogy elaludt? Vagy az a szaros okostelefon nem működik nála sem jól? Francba ezzel a sok szemét kütyüvel!
Melós Jocó már piszkosul dühös volt, amin nem segített az sem, hogy a hidegben való ácsorgástól rájött a vizelhetnék is. Idegesen babrált valamit a telefonján, amikor meghallotta a fékcsikorgást, majd rögtön utána a Főnök hangját.
- Na, kapjuk ki a kis gecit abból a konzervdobozból. – indítványozta a Főnök, miközben vagy fél tucat taxissal körbefogták a lefagyott úton megcsúszott piros Suzukit.
Melós Jocó is odalépett. Mintha egy filmet nézett volna, úgy peregtek előtte le a következő másodpercek. A kis, piros autó vezetőüléséből egy szemüveges, egyetemista korúnak tűnő fiú meredt rá. Mellette az rádió alatti mélyedésben épp világítani kezdett odadobott okostelefonja képernyője. Az Uber alkalmazás felületén újabb utas csekkolt be hozzá, de ezt persze Melós Jocó nem tudta. Ösztönösen követte a Főnököt. És végre érezte, kiadhatja szorongató dühét. Öklével egy mozdulattal beütötte a vezetőoldali ablakot, elkapta a rémült, szemüveges fiú kabátját a nyakánál és elkezdte kifelé húzni. A biztonsági öv nem engedett. A fiú minden erejével próbálta lehántani magáról Melós Jocó kezét. De az nem engedett. Több mint harminc kemény év a gyárban és otthon a kertben megerősítette az ötvenes férfi markát. És volt ott még valami. A harag. A harag az ellen a valami ellen, ami újra el akarja venni az életét. Mari életét és a kis Jocó életét.
- Ne ugrálj te kis tetű, úgyis kiszedlek. – üvöltötte Melós Jocó elvörösödő fejjel és húzta, húzta a fiút kifelé.
- Nem fogjátok még egyszer elvenni az életemet. Nem hagyom magam. Nem hagyom magam! – hörögte, miközben egyre erősebben húzta a már fulladozó fiút.
Az arcát nem látta. Nem érdekelte a kis szemét. De érezte, hogy megöli. Hogy ezt most, ha nem száll ki magától, megfolytja ott bent a piszkos kis Suzukijában. A fiú ordított és minden erejével próbált kiszabadulni a fojtogató kéz szorításából. A mellette eddig megkövülten ülő nő utas sikítva ugrott rá Jocó karjára és igyekezett kiszabadítani a fiatal sofőr nyakát a szorító kézből. Ahogy felugrott, az ölében tartott nagy, két literes, pumpás termosz leesett az autó padlójára. Forró, bivalyerős kávé fröccsent a nő csizmájára, amit persze ő nem érzett.
Ifjabb Kocsis B. Istvánnak, a Corvinus egyetem ötödéves hallgatójának ez volt a hatvan hatodik, egyben utolsó Uberes útja, melyet egy évfolyamtársától kapott kölcsön kocsival végzett. Igazából, ez nem is volt uberezés. De két fuvar között gondolta ráér eldobni az anyját, aki elaludt, így késében volt a munkából. Meg apa kávéjával is.
