Éltem békés magányomban a Duna-parti ártérben,
Csak a szél és néhány sirály, volt néha a vendégem,
Ábrándoztam, vágyakoztam, egy nap megérkezett Ő,
A mindennél erősebb, kék szemű szerető.
Előbb lábam elé borult, s hívott messze magával,
De én szilárdan kiálltam, s nem törődtem szavával.
Akarlak, suttogta halkan, cirógatott kedvesen,
Még én rá se néztem, hát ő megszorított hevesen,
Erejével nem küzdhettem, odaadtam neki magam,
S Ő gyengéden átölelt és rohant velem boldogan,
Karjában vitt át mindenen, hegyeken és völgyeken,
Túláradó érzései nyomot hagytak testemen,
Átutaztunk városokon, s azt súgta a tenger vár,
Egyszer oda megérkezünk, ha lecsillapul majd az ár,
Játszadozott velem soká, míg elhagyott mind erőm,
S hűtlen lett hozzám a Duna, az én drága szeretőm,
Elsodort és tudom már, hogy így ér véget életem,
De én így is, elkorhadva, örökké Őt szeretem.
