Puha bársonyfészekben ült a céda,
Kezén gyémántfény ragyogott,
Szájában oly sok férfi íze után,
Érezte,
Köpnie kéne egy nagyot.
Mosolya mézként terül széjjel,
Plasztikkal megtelt ajkakon,
Álmodni nem mer,
Mert fél,
Eljönnek érte egy napon.
A szépség oltárán feláldozta,
A becsület olcsónak tartott rongyait,
A ma leánya élni vágyott,
S pénzzé tette,
A bájait.
Megvetve bök a dolgozóra,
Az anyát fitymálva neveti,
A munka nem nemesít rajta,
S ki használta,
Gyorsan leveti.
Telt bankszámlája gyönyört ad néha,
De apadó keblébe kés merül,
Meddig, mondd meddig, te Céda,
Hiszed, hogy a sorsod,
Elkerül?