HTML

Ezmiez?

"A legnagyobb utazást az cselekedte a Földön, aki legmesszebb bírt távozni a saját állatiságától." Gárdonyi Géza

Ti is megmondtátok

  • mokevar: @Ianas: Én már régóta azon a véleményen vagyok, hogy országot vezetni valóban hozzáértő, tapasztal... (2014.12.07. 23:07) Te miért is tüntetsz?
  • mokevar: @Littlewood: Igen, a Budapesti Slam klubban szoktam, amit a Kolorban tartanak. Ez azt hiszen, febr... (2014.04.03. 13:08) Venni vagy nem venni

Ha már unod a bulvár bullshit-et

2018.03.25. 18:38 mokevar

ha virággal várnak

Címkék: húsvét aktuális haiku virágvasárnap

ma virágot szór

holnap közönye fog majd

megfeszíteni

viragvasarnap_vers.jpg

Szólj hozzá!

2017.12.20. 17:32 mokevar

A visszatérés

Címkék: novella karácsony advent Jézus Visszatérés

- Fiam, már nagyon régóta ígérgeted nekik, hogy visszamész – mondta az apa és belekortyolt méreg erős kávéjába.

- Igazad van, de tudod, kicsit félek, mi lesz, ha visszamegyek- kavargatta lesütött szemmel kihűlt kávéját a fiú, aztán egy húzásra behörpintette és grimaszolt. Keserű volt.

- Sok idő eltelt, rengetegen várnak. Megértem, hogy aggódsz, de kaptál elég időt, hogy felkészülj. Meglásd, örülni fognak! Meghát - ráncolta össze bozontos ősz szemöldökét az apa – annál rosszabbul, mint múltkor nem sülhet el.

- Rendben, a születésnapom előtti héten megyek.

- Isteni öltet fiam, mintha én találtam volna ki – mosolyodott el az apa és felállt a konyhaasztaltól – most pedig kezdjük el a napot. Millió dolgunk van!

A fiú jó ideig gondolkodott, hogy is csinálja a visszatérést. Végül arra jutott, ez alkalommal belevág a közepébe és egy nagy lakomát rendez. Az emberei régen imádták az ingyen kaját, ez bizonyára nem változott.

Mikor földet ért eléggé elbizonytalanodott. Az jó, hogy kitalálta, mit csinál, de a pontos helyszínt nem választotta ki, annyit tudott csak, hogy nem ott fog próbálkozni, ahol legutóbb. Egy darabig félszegen téblábolt aztán észrevett egy nagy képernyőt tőle néhány lépésre.

- Segíthetek? – villogott a képernyőn egy felirat, amihez egy kedves, női gépi hang is társult.

- Üdvözöllek! Az lenne a kérdésem, hol hallgatják manapság az emberek a tanításokat?

- Segíthetek? – kérdezte ismét a női gépi hang, mire a fiú megismételte a kérdést egy kicsit hangosabban. A képernyő makacsul tovább villogott, a fiú hangosabban ismételgette a kérdést.

- Ne ordítozzon maga idióta – hangzott fel egy ideges férfi hang a fiú háta mögül – még egy rohadt érintőképernyőt sem tud kezelni? Tényleg magára férne egy iskola. Vagy inkább óvoda.

- Elnézést – fordult meg a fiú a dühös idegen felé – tudna nekem segíteni?

- Sietek – rohant tovább az idegen – nem érek rá ilyen Isten barmával foglalkozni, mint maga.

A fiú egy darabig még tanácstalanul álldogált, aztán gondolt egyet és elindult az utcán arra, amerre a legtöbb fát látta.

- Csak lesz itt egy kert – gondolta, bár az óvoda szó is szöget ütött a fejébe.

Néhány saroknyi gyaloglás után egy kerítéssel körülvett, gondozott parkhoz ért. Megkereste a kaput és elindult helyet keresni a lakomához. Mikor talált egy helyet, ahol legalább százan le tudnak ülni körülötte, nekilátott, hogy elővegye a táskájából a lakomához szükséges dolgokat. Ekkor rájött, hogy valami hiányzik. Egy lélek sem volt a parkban csak néhány didergő galamb bóklászott az ösvényeken.

A fiú elszomorodott és összecsomagolt.

- Emberek nélkül még sem lehet lakomát tartani! Meg kell keresnem azt az óvodát, amit az a goromba ember javasolt – indult újra útnak a fiú. Az emberek mogorván, összehúzott kabátokba, sapkába és sálba burkolózva igyekeztek el mellette. Esélye sem volt útbaigazítást kérni. A fiú már épp kezdett elszomorodni, mikor valahonnan a közelből gyerekhangokat hallott. Körbenézett és meglátott egy újabb kertet, benne szaladgáló, hangosan nevetgélő kisgyerekekkel. A fiú odament és a kerítésen keresztül nézte a vidáman játszadozó kicsiket. Az emberek közül a gyerekeket szerette a legjobban. Nemsokára egy nő jött oda hozzá és távolságtartó hangon megkérdezte:

- Segíthetek?

- Igen – válaszolt fellelkesülve a fiú – egy óvodát keresek.

- Megtalálta. Mit szeretne? – kérdezte a nő továbbra is bizalmatlanul.

- Itt hallgatják az emberek manapság a tanításokat? – kérdezte a fiú, hogy biztosra menjen.

- Így is lehet mondani – válaszolt a nő türelmetlenül – milyen tanításokra gondol?

- Hát a világ dolgairól. Szeretetről, békességről, boldogságról, Istenről, ilyesmik – válaszolta a fiú csillogó szemekkel.

- Itt nem folyik vallási nevelés – rázta meg a fejét a nő – a szülők nem tartanak rá igényt. Ha a hittan oktatás érdekli, javaslom, keresse fel a plébániát. Ott van arra, két sarokra.

A fiú megköszönte az útbaigazítást és elindult a megadott irányba. Hamarosan magas tornyú, kereszttel díszített épülethez ért. A kereszt korábbi rossz tapasztalatai miatt kissé elbizonytalanította, de aztán arra gondolt, a nő bizonyára nem akart neki rosszat. A nők általában jó indulattal voltak iránta, megbízott bennük.

A fiú megkereste a tornyos ház ajtaját és bezörgetett. Semmi válasz. Bezörgetett még egyszer és még egyszer. Senki nem jött ki.

- Ne fáradjon. A templomot csak mise előtt nyitják ki – szólt oda neki egy arra menő idős asszony.

- Köszönöm! És mikor kezdődik a mise?

- Bár lehet, ma elmarad. Az elmúlt napokban csak ketten hárman jöttek, az atya azt mondta ennyi emberre kár befűteni – válaszolt az asszony, megörülve, hogy végre van kivel beszélgetni.

- Hát nem ide járnak az emberek a tanítást hallgatni? – kérdezte csalódottan a fiú.

- Emberek? Jaj fiam, hát hol él maga? Az emberek karácsony előtt mind a plázákban tülekednek. Ott hat után mozdulni sem lehet. Pláne, hogy egy hét múlva itt a karácsony.

- Hálásan megköszönném, ha megmondaná, hol van a legközelebbi ilyen hely, felkeresném – mondta a fiú kedvesen.

- Tudtam én, hogy magát sem a mise érdekli igazán! – csattant fel az idős asszony- Ilyen ez a mai ifjúság! Pláza meg okostelefon, hát miért nem nézi meg azon? Mert biztos lemerült, mi? Na, megmondom én, hogy lássa, a magamfajta öregasszonyban még van becsület. Ott van a pláza arra. Ha akarná sem tudná eltéveszteni. Mindjárt besötétedik és felkapcsolják a díszkivilágítást. A csillagok úgy világítanak a tetején, hogyha a betlehemi csillag így ragyogott volna, kis Jézushoz a fél világ elzarándokol az biztos.

A fiú megköszönte az útbaigazítást és elindult a megadott irányba. Alig tett pár lépést valóban csodálatos derengés tűnt fel a láthatáron: a pláza fényei. Mikor odaért a sokemeletes, csillogó épülethez, nem volt szüksége zörgetésre. Ahogy az ajtóhoz lépett, hívogatóan kitárult és kellemes meleg szellő iramlott ki rajta.

- Ne álldogálj itt haver! Vagy ki vagy be, de ne álld el az utat – förmedt rá egy ember, miután majdnem átesett a csodálkozó fiún.

- Bocsáss meg – lehellte a fiú a mellette mérgesen elrohanó ember után és belépett a millió fénytől ragyogó plázába.

Pompás illat és harangszóban bővelkedő vidám zene fogadta. És emberek mindenfelé. A fiú nagyon megörült, végre megtalálta a helyet a lakomához. Már csak egy alkalmas magaslat kell, gondolta és elindult az épület belseje felé.

 Pár perc után megtalálta a tökéletes helyet. Egy lábakon álló, lapos területet, amin nem tolongott senki, viszont pompásan elfért volna rajta, akár ötven, hatvan ember is. A hely körül még egy tucat üres pad is állt.

 A fiú felmászott az emelvényre és letelepedett a közepére, hogy elővegye a lakomához a halat és a kenyeret. Ekkor azonban egy dühös ember állt meg előtte:

- Mi a szent szart csinálsz te ott, he?

- Üdvözöllek! Lakomát szeretnék tartani a visszatérésem alkalmából. Ezt a helyet javasolták, hát ide jöttem. Te is részt vehetsz, mindjárt neki is látok…

- Minek látsz neki? Én nem tudok erről a programról. Öttől van egy koncert, de előtte semmilyen kajálás nincs a naptárban.

- Ez egy meglepetés. Sokan várnak rá régóta és most…

- Meg van beszélve a menedzserrel?

- Kivel?

- A főnökkel?

- Ja, persze, ő küldött.

- És mi lesz a kaja?

- Hal meg kenyér, itt van mindjárt…

- Fúj, ez az egészséges életmódos baromság még karácsonykor is. Nem lehetett volna valami ehető, mondjuk hamburger, vagy fánk?

- Azt jobban szeretitek?

- Ezt a halas cuccot szerintem csak a főnök csípi, mert biztos nem hizlal. Na, maradjál itt, azért utánajárok én ennek.

A fiú bólintott és türelmesen várta, hogy az ember elmenjen és megkérdezze a főnökséget a lakomáról. Nemsokára egy egészségtelenül sovány, magas sarkúban kopogó nővel tért vissza:

- Mi nem tudunk semmilyen lakomáról. Van szerződése vagy visszaigazoló e-mail a programról? – sipította a nő idegesítő vékony cérna hangon.

- De legutóbb sem kellett. Mindenki nagyon örült az ingyen ebédnek. Közben beszélgettünk, énekeltünk…

- Ingyen ebéd? Jaj, itt nincs ingyen ebéd! Ételt az aluljáróban osztanak. Ha ilyet akar szervezni, akkor menjen oda. Lesz rá közönség, garantálom. Ha itt akarja ezt a halat promózni, akkor azért kell helybérleti díjat, meg reklámköltséget fizetnie és legközelebb a 2018-as szezonban tudjuk fogadni, idénre az összes termékszponzorációs hely elfogyott, szóval viszlát - hadarta a sovány nő és elindult vissza az irodája felé.

- De én… - kezdett bele a fiú, de a dühös és láthatóan igen erős ember belé fojtotta a szót.

- Nem hallottad? Itt nincs ingyen kajáltatás! Menj ki a csövikhez és etesd őket a büdös haladdal, világos! Na, pucolás, különben magam teszlek kis és abban nem lesz köszönet!

A fiú összecsomagolta a holmiját és elindult abba az irányba amerre bejött. A nagy forgatagban mindenki lökött rajta egyet. Néhányan rá is ripakodtak, sodorta az embertömeg így a sok tülekedő között lassan el is tévedt. Jó időbe telt míg nagy nehezen kijutott az épületből egy föld alatti kijáraton.

- Húzzatok innen büdös csövik, ne rontsátok az összképet – ordított egy másik dühös, erős ember a kijárat mellett néhány rosszul öltözött szakállas emberrel.

A fiú bánatos arca felderült és követni kezdte a szakadt alakokat a föld alatti folyosón.

- Te meg mit akarsz? – mordult rá az egyik szakállas mikor észrevette – minek jössz utánunk?

- Maguk a csövik, ugye? – kérdezte barátságosan a fiú.

- Te most szórakozol velem kisfiam? Adjak neked egyet?

- Ott bent akartam tartani egy lakomát a visszatérésem alkalmából, de kizavartak és azt mondták, etessem a csöviket. Maguk azok? – kérdezte továbbra is a legbarátságosabb hangon a fiú.

- Mi vagy te kisapám, valami vöröskeresztes jótétlélek? – kérdezte egy másik szakállas gyanakodva.

- Nem, a nevem Jézus Krisztus. Talán már hallottak rólam – válaszolt a fiú mosolyogva.

A szakállas krapekok röhögni kezdtek:

- Ez jó! Én meg tudod ki vagyok?

A fiú megrázta a fejét:

- Szent Péter! – mondta az egyik szakállas.

- Én meg Pál Apostol! – röhögött a másik és a háta mögötti többi szakadtra mutatott:

- Ők meg ott a tanítványaid. Szóval az lesz a legjobb, ha szépen ide adod a hátizsákod és mi áldani fogjuk a neved!

- De együtt kéne lakomáznunk – mondta barátságosan a fiú és már nyitotta is a zsákját.

A szakállas alakok a figyelmetlenséget kihasználva egy üveggel fejbe vágták és a zsákjával együtt elszaladtak. A járókellők igyekeztek félre nézni és megszaporázni a lépteiket. A csöviverekedés legyen a csövik dolga, gondolták és ők is magára hagyták a földön fekvő fiút.  

Mikor néhány óra múlva magához tért az apja magán gépén feküdt, mellette Mihály állt, apja személyi titkára gondterhelt arccal.

- Ezek megint jól elbántak veled.

- Pedig apa azt mondta… - kezdett bele a fiú, de Mihály félbeszakította.

- Apád imádja az embereket. Hiába, az első teremtményei, nem véletlenül ilyen félresikerültek. Sajnos, ahogy őt ismerem, sosem fog rájuk eléggé megharagudni ahhoz, hogy elpusztítsa őket. Mindegy is, elpusztítják azok saját magukat. Én a helyedben kérnék egy teljesen új világot új testvérekkel. Azok biztos jobban sikerülnének. A születésnapodig még van hét nap, az időbe pont belefér.

- Hát, nem is tudom – mondta a fiú aztán befordult a fal felé és elaludt.

 

husvet_haiku.jpg

Szólj hozzá!

2017.11.15. 17:46 mokevar

Egymillió(s) kérdés a lojalitásról

Címkék: munka novella döntés lojalitás becsület hogyan döntsek?

Fáradt volt. Már alig látta a monitort, de nem volt más választása. Be kellett fejeznie, amire az irodában már nem volt idő. És még valamiért. A fejvadász délben hívta, hogy megkapta az állást. Az állást, amire mindig vágyott. Amiért mérnöknek ment húsz évvel korábban. Tudta, hogy az e-mail-jei között ott fogja várni az ajánlat. De nem merte megnézni. Egyelőre nem.

A céges bejövő üzenetek között háromra azonnal kellett a válasz. Levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemét. Ez mindig segített, ha elkezdett homályosan látni a fáradtságtól, meg abban is, hogy éjszaka is össze tudja rendezni a gondolatait. Nem volt egyszerű.

Aznap négy óra alvás után tíz órát dolgozott, kettőt pedig utazással töltött a kertvárosi otthona és a munkahelye között. A felesége nyűgösen várta este, mert a héten harmadszor késte le a vacsorát, hiába hajtott az út felében nyolcvannal. Még szerencse, hogy az autórádióból bömbölő rockzene valamennyire feloldotta a délutáni, ismét maratonira nyúlt megbeszélés hiábavalósága okozta feszültséget.

 A gyerekek szokás szerint azonnal rácsimpaszkodtak. Még a kabátját sem tudta levenni, a két kisfiú türelmetlenül húzkodta, nézzen meg velük egy tűzoltós mesét lefekvés előtt.

Egy perc alatt bekanalazta a sűrű zöldséglevest és megevett egy szelet rántott húst is, míg felért az emeletre, hogy részt vegyen a fektetésben. Legalább erről nem akart lemaradni. Hosszan szívta magába a két kis óvodás hajának illatát, mielőtt puszit nyomott volna a homlokukra. Aztán zsebkendőt keresett és vizet hozott, mert a gyerek persze sosem akartak lefeküdni, ha apa elérhető volt. 

Jócskán elmúlt kilenc, mire lejött az emeletről. Egy darabig céltalanul bolyongott a nappali, a konyha és a dolgozószoba között, aztán lerogyott a kanapéra.

  • Te meg mit csinálsz itt a sötétben? – riasztotta fel tíz perc múlva a felesége, aki választ nem várva kezdte sorolni, milyen méltánytalanságok érték aznap és mennyire elege van már ebből az egészből.

Türelmesen hallgatott. Megszokta már, hogy az a biztos és leggyorsabb módszer, ha nem mond semmit. Húsz-huszonöt perc alatt a nő többnyire megnyugodott annyira, hogy képes legyen lefeküdni és elaludni.  Ilyenkor végre csend lett.

 Tudta, hogy neki kéne állnia a munkának, de zúgott a feje.

  • Muszáj egy kicsit lazítani – győzte meg magát és bekapcsolta a TV-t. Szerencsére valamelyik csatornán mindig talált stand up comedy műsort, ami fél órára teljesen kikapcsolta a gyakran még álmában is zakatoló agyát.

Már elmúlt tíz, mikor felriadt a reklámblokk idegesítő szignáljára. Kötelességtudóan kikapcsolta a TV-t és magára vett még egy pulóvert. Fázott a fáradtságtól. Az e-mail-ek megválaszolásával lassan haladt. Képtelen volt megszokni a multi után a kisméretű, de nagy reményű garázscég munkamorálját. A fejlesztő csapat itt nem tudott iránymutatás nélkül dolgozni, ami nem volt meglepő. Csupa első, másodéves kocka, aki csak azért szegődtek el a céghez, mert úgy nézett ki, heti pár óra ujj tornával megszerezhetik a havi bulira valót. Sokan mondták neki, hogy jó tanár lett volna és itt, fejlesztési vezetőként hasznát vette minden pedagógiai képességének, hogy rábírja teljesen perspektíva nélküli dolgozóit a munkára.

Éjfélkor főzött magának egy teát. Kezdett fájni a torka, amiről nem lehetett tudni, hogy egy egyszerű óvodai vírus, vagy a sötét, átépítés alatt álló, huzatos irodahelyiség az oka. Ahogy a forró italt kortyolta erőt vett rajta a halálos fáradtság. De még nem fekhetett le. Az egyik beosztottja akkora hibát hagyott benne a másnap bemutatásra szánt program kódjában, amit nem lehetett nem kijavítani. És nem bízhatta a véletlenre, nekiállt maga.

Hajnali háromkor, mikor másodjára ébredt arra, hogy hátrabillen a feje a kényelmetlen gurulós széken, gyorsan erőt vett magán és belépett a magán levelei közé.

Ott volt az ajánlat. Rákattintott. A levél rövid volt és professzionális. Megint megtörölte a szemét, mert nem hitte el, amit lát. Álmodni sem mert ilyen fizetésről, arról nem is beszélve, hogy a világ egyik vezető elektronikai cégének egy speciális fejlesztésén dolgozhatna. Nézte egy darabig, aztán összeszorította a száját és bezárta a levelet.

Reggel hívják a válasz miatt, ez visszhangzott a fejében a zuhany alatt és még jó darabig, mikor bebújt a csendben szuszogó felesége mellé az ágyba.

A válasz. De mi legyen a válasz? Ki tudna egy ilyen ajánlatra nemet mondani? Ki ne hagyná ott a kisméretű, de nagy reményű garázscéget, aminek a tulajdonosa nélküle azonnal lehúzhatná a rolót? Ki tartana ki becsületből? Ki lenne lojális? Ki? Ehhez minimum őrültnek kell lenni. Vagy…

faradt_ember.jpg

Szólj hozzá!

2017.11.07. 21:25 mokevar

Mindennapi őrületünk vedd el tőlünk ma

Címkék: magyar novella halál aktuális őrület kisember Magyarország

Józsi egy hónapja töltötte be az ötvenhatot. Nem volt nagy ünneplés, csak a szűk családdal ittak meg egy üveg Törley-t. Szigorúan édeset, a száraz, savanyú borokat meg kell hagyni a sznob gazdagoknak. Ez volt Józsi mondása, ha a nagy ritkán nem sör vagy rövid került az asztalra.

 Józsi lassan kortyolta az élénken pattogó buborékokkal teli italt. Annyira más, mint a sör, futott át az agyán, pedig buborék itt is, ott is van. Talán az aranyfelirat teszi. Vagy a pohár. Józsi mindig dobozból itta a sört, vagy, ha Ferkével a brigádból beugrottak egy körre a műszak végén, akkor pikolóban kérte. Úgy olcsóbb. A pezsgőnek bezzeg megadták a módját. Anya ilyenkor mindig elővette az üveges vitrinből a nászajándék kristálypoharakat és előre elmosta őket, nehogy poros legyen.

Józsi nem volt alkoholista. Napi három sörnél csak nagy melegben ivott többet, rövidet pedig csak akkor, ha túlórázott.

- Kell egy kis izomlazító – vigyorgott Ferkével, mikor a sarki bolttól szigorúan öt és fél lépés távolságban bedobták a stampót. A kommersz szesz szagát ledugózták egy karika füstölt kolbásszal és ment a munka vidáman, akár kilencig is, ha a brigádvezető úgy gondolta.

Józsit szerették a brigádban, mert pöpecül glettelt. A vállalkozó mindig az ő munkáját mutatta surlófénynél a megbízóknak.

- Ez aztán sima, mint a tücsök picsája kezitcsókolom, nem lesz itt hiba.

Persze nem keresett többet, mint azok, akik csak odakenték a cuccot, aztán lesz, amilyen lesz. Néha panaszkodott is emiatt, hogy azért negyven év után jó lenne egy kicsit jobban eleresztve lenni, mint egy ma kezdő segéd, de az emelés valahogy ritkán jött. Néha karácsony körül egy húszassal több, de semmi számottevő.

.- Tudod, hogy jó helyed van itt köztünk Józsikám, nem kell ugrálni azon a pénzen. Persze, ha akarsz, keress magadnak másik brigádot, mostanában nagyon keresik a jó embereket, mint te, igaz, sokat kell külföldre menni, meg vidékre. De az asszonykád biztos megérti majd, a gyerekek is nagyok már… - a brigádvezető tudta, mivel kell Józsit motiválni, hát a morgás abba, a munkás meg a brigádban maradt.

Józsi egy hónapja töltötte be az ötvenhatot, mikor kapott egy visszahívót a tüdőgondozóból, ahova minden évben ment, mert ez hozzátartozott a munka alkalmasságihoz. Nem aggódott túlzottan az ügyön, hiszen büszke volt rá, hogy életében soha, egyetlen cigarettát sem szívott el, nem úgy mint a fiúk, akik közül volt aki félóránként kiszaladt elszívni egy slukkot. Mi baja lehetne így a tüdejével? Biztos csak benéztek valamit azok a fehér köpenyes idióták megint, töprengett, de a papír miatt nem lehetett elmismásolni az ügyet. Meg kellett jelenni a kerületi tüdőgondozóban.

A szemüveges, Józsi korú orvos távolságtartóan kínálta hellyel a beteget.

- Nos, Horváth úr, lenne itt egy kis eltérés – kezdett bele kissé leereszkedő hangon a doktor.

Józsi hallgatott. Az orvos a tőle telhető legtöbb latin szót felhasználva igyekezett elmagyarázni a nagy kiterjedésű daganattal kapcsolatos tudnivalókat.

- Akkor most meg fogok halni? – kérdezte a magyarázat után maradt mély csendből felocsúdva a beteg.

- Ne szaladjunk ennyire előre – válaszolt az orvos a már megszokott protokoll szerint, amit a nem túl bíztató diagnózisú betegeknél alkalmazott, többnyire sikerrel – vannak kezelési módok, ehhez konzultálnia kell egy onkológus kollegával. Sajnos a várólisták elég hosszúak erre a kezeléstípusra, de ha sikerül korán bejutnia, van esélye, hogy akár 2-3 évet is éljen még.

A számok sosem érdekelték Józsit, csak ha a heti bérelszámolásról volt szó a brigádvezetővel. De most, ezek a számok valahogy elkezdtek dolgozni a fejében. Miután az orvos a kezébe nyomott egy prospektust és az onkológus kollega magánrendelésének telefonszámát, Józsi tisztelettudóan köszönt és kilépett a rendelőből.

- Két, három. Két, három – mint mikor a csiszolópapírral egyengette a falat, úgy csúszkált oda-vissza a belsejében ez a két szám – két, három. Automatikusan lépkedett a villamosmegálló felé, nem nézett semerre, csak ez a két szám járt a fejében: két, három.

Aztán ahogy megérkezett a megállóba, betörtek a további számok is az agyába:

A lakáshitel még tíz év, amíg lejár. Az asszonynak pedig öt éve, hogy nincs rendes állása, mert sehova sem kell, mióta a dereka tropára ment egy rossz emelés után a kórházban. A srácok hárman vannak és még mind otthon lakik, bár Petya egy hónap múlva indul Berlinbe azzal a fura nevű haverjával és ott lesz legalább két évig, úgy tervezi. De a kicsik. A legkisebb még csak most kezdte a szakképzőt. És úgy volt, hogy végre lesz egy saját kocsi is, egy Suzuki, de nem lesz, mert…

Megérkezett a villamos. Józsi felszállt és körülnézett. Csupa jól öltözött ember, vette körül, nevetgéltek, beszélgettek, a telefonjukat bújták. Józsi nem bírta őket nézni. Becsukta a szemét és próbált semmire sem gondolni. De nem ment. Kinyitotta és kibámult az ablakon. A körúton Audi-k, Mercedes-ek és egy Porsche húztak el a villamos mellett.

Józsi elfordult az ablaktól, a cipőjét kezdte nézni. Széttaposott, olcsó, kínai műbőr cipő, amibe már ugyancsak elkelt volna egy új fűző, de már minek.

- Két, három… - hangzott fel újra a fejében a számok sárlódása – két, három.

- …z Isten szerelmére jó ember, menjen már odébb – hallotta valahonnan távolról a mellette álló ember hangját – nem hallja? Menjen már odébb.

- Mi van? – nézett kikelve magából a villamosra feligyekvő utasra – Mit jössz nekem itt Istennel? Te, tolvaj csaló. Te neked mindened megvan, mert a hozzám hasonló melósok összerakták. Ti meg jól elnyúltatok. Ti szívtátok a port negyven évig? Nem. Ti csak pofáztok és dől a lé. Meg jótékonykodtok. Meg imádkoztok? Miért? Kiért? Értem mikor imádkoztok? Csak a migránsokért, mi? Értem soha! De én a mennybe megyek, ti hova? – ezt már ordította és maga sem tudta miért kilépett a villamos ajtaján.

Először csak állt a megállóban és nem tudta hol van. A feje lüktetett a torka kiszáradt. A megállóban állók elhúzódva bámultak rá. Kezdett csillapodni benne a hirtelen fellángolt világutálat. Körbenézett.

- Hisz ez ismerős környék – állapította meg – a múlt hónapban itt pofoztuk ki azt a négy szobás puccos kéglit. Harmincezer volt egy négyzetméter tapéta.

Józsi elindult. Átment a zebrán, csak néhány lépésre volt a kisbolt, ahol egészen iható kávét főzött a kicsit kövér, de helyes kasszás csaj, amíg ott dolgoztak. Belépett az üzletbe, a lány kedvesen rámosolygott, érezhető volt, hogy felismeri.

Józsi tekintete a kassza melletti stampókra tévedt, aztán gondolt egyet és rámosolygott az eladólányra:

- Egy rumot adjál Timike. Nem ilyet, onnan a hátad mögül, a polcról, márkás legyen, erős. Az a nagy üveg jó lesz.

- Hű Józsi – húzta le vidáman a lány a Bacardi vonalkódját – valami ünnep lesz ma?

- Igen, igen, nagy nap a mai – válaszolt Józsi míg összeszedte a megfelelő számú ezrest a zsebéből – a halálom napja.    

building-1080592_640_1.jpg

Szólj hozzá!

2017.11.05. 20:42 mokevar

Az önmegvalósítás halála

Címkék: novella halál tehetség tehetségkutató önmegvalósítás

Halál egy fárasztó nap után ült kikopott karosszékében és bloody mary-t iszogatott.

- Jó, hogy dupla adag vodkát töltöttem bele – állapította meg, miután belekóstolt a méregerős italba.

- Az az utolsó pillanatban jött repülőgép szerencsétlenség már nem hiányzott. És pont a legnagyobb Boeing! Legalább valami kis Cessna lett volna, vagy egy vitorlázó repülő! 250 utas és legénység 5 perccel a munkaidő vége előtt? Ez igazán nem jött jól! Ha tegnap nem fenetem meg a kaszát a karbantartókkal, fogalmam sincs, hogy mikor végeztem volna. Folyton a túlórázom! Hát élet az ilyen?

Bár a koktél kicsit feloldotta a tarkójában napi stressz okozta görcsöt, Halál továbbra is nyomorultul érezte magát. Betett, aztán kivett a feje alól egy koponya mintás, hímzett párnát, legurította az utolsó cseppeket a vérvörös italból, aztán jobb híján bekapcsolta a TV-t. A híradóban épp a délutáni repülőgép katasztrófáról szóló beszámoló ment.  Halál halványan elmosolyodott, mert hát mégis kegyetlenül jó munkát végzett. Aztán, ahogy tovább nézte a riportot, érezte, hogy elkezdi szúrni valami belül. Megint.

Már hosszú ideje érezte ezt a belső nyomást, valahol a gyomra felett, a szíve táján.  Többnyire akkor jelentkezett, ha a munkájára gondolt esténként. Bár tudta, hogy a szakmában ő a legjobb, valahogy mégsem volt elégedett magával. Egyre többször fordult meg a fejében, hogy nem ez az ő útja. Hogy valami másra született.

Ahogy a szúrás erősödött, Halál automatikusan elkezdett kapcsolgatni a csatornák között. Végül megállt egy stand-up comedy műsornál. Kiment a konyhába. Kitöltötte a poharába a koktélkeverő alján maradt löttyöt és leült az idétlenül vigyorgó, elhízott, negyvenes fickó szómenését bámulni. A közepesen gyenge poénok és az alkohol kezdték ellazítani a belső feszültséget. Aztán jött a reklámszünet.

- Tán kéne enni is valamit – töprengett Halál két csoki és egy tamponreklám után, amikor a műsorajánlóban megjelent egy tehetségkutató verseny hirdetése.

- Tudod, hogy nem a jó úton haladsz? Unod a munkád? Régóta vágysz már valami másra? Most itt az idő! Te is lehetsz sztár! Gyere és jelentkezz!

Mintha valami mágnes húzta volna, Halál megkereste a telefonját és gyors pötyögéssel belépett a tehetségkutató regisztrációs oldalára. A névnél egy kicsit elbizonytalanodott, mert a Halál egyrészt csak egy tagú név, másrészt túl elcsépelt a metál zenekarok áldásos munkájának köszönhetően.

- Fekete Jóska? – vakarta meg az állát – persze, hogy azt higgyék, valami népdal énekes vagyok.

- Joe Black? A Joe Black nem egy Oscar-díjas ötlet, de nem rossz. Semmi frinc-franc. Kicsit angol, de nem nagyon. És… és illik hozzám – győzte magát Halál gyorsan, mivel fáradtan semmi kreatívabb ötletben nem reménykedhetett.

 

Másnap reggel némi fejfájással, de szinte újjászületve ébredt. Első dolga volt, hogy betelefonált a munkahelyére és kivett egy nap szabadságot.

- Szabadság? – rökönyödött meg a főnöke – nem voltál szabadságon, mióta világ a világ.

- Akkor épp itt az ideje, hogy elkezdjem kivenni a felhalmozódott napjaimat – vágta rá határozottan Halál és letette a telefont.

A nap nagy részében a Youtube-on lógott és kereste az ideális dalt a versenyre. Mert az nem volt kérdés, mit akar megmutatni ország-világ előtt: énekelni fog. Sokáig holtversenyben volt két szám, végül úgy érezte, megtalálta a legtesthezállóbbat.

Este, elégedetten telepedett le kopott karosszékébe tévézni. A híradóban csupa unalmas hír volt, sehol egy valamire való baleset, állapította meg, aztán gyorsan átkapcsolt egy másik csatornára.

- Szabadságon foglalkozzon az ördög a munkával – dörmögte és kinyitott egy pokolian csípős mártogatóst a tortilla chips mellé.

A következő napokban Halál, kihasználva a munkahelyén megismert kiskapukat titokban benézett pár ismertebb pop és rocksztárhoz, hogy a legnagyobbaktól tanulhassa az énektechnikát. Sajnos nem járt szerencsével, mert mindegyiken olyan szorongás lett úrrá Halál jelenlétében, hogy alig jött ki egy használható hang a torkukon. Maradt az internet és a tükör.

Egy hétig, napi tíz órában gyakorolt. A hét vége fele már kuncogva kapcsolta be a Tv-t. Az embereknek kezdett feltűnni, hogy az elmúlt napokban nem történt a bolygón egyetlen haláleset sem.

- A végén még hiányozni fogok nekik – vigyorgott, miközben végignézte, ahogy egy ember tíz emeletnyi zuhanás után feltápászkodik és a saját lábán botorkál ki a kamera képéből.

A munkahelyéről persze egyre sűrűbben hívták. Először fenyegetően, majd egyre kétségbeesettebben amiatt, hogy mennyire nem foglalkozik munkája életbevágó jelentőségével.

- Bezzeg amíg heti hét napot güriztem nektek, szinte levegőnek néztetek – morogta miután letette a telefont.

Mikor megkapta a tehetségkutató üzenetét, hogy részt vehet a következő heti válogatáson, még nagyobb sebességre kapcsolt. A kaszából kiszerelte a nyelet, azzal gyakorolta a mikrofontechnikát és erősen gondolkozott rajta, hogy a sejtelmes, de kissé divatjamúlt palást helyett, valami izgalmasabb fellépő ruha után néz.

Aztán elérkezett a péntek, a kerületi válogató napja. Halál már hajnalban a helyszín körül keringett. A tenyere izzadt, a szíve majd kiugrott:

- Kezdem átérezni, milyen lehet az ügyfeleknek, mikor megtudják, hogy jövök – morfondírozott.

A váróteremben több tucat ember várt a sorára. Fiatalok és öregek, nők és férfiak. Sok-sok különleges fazon, akik közül egyáltalán nem lógott ki bordó lángnyelvekkel díszített bőrszerelésében. Mikor a színpadra szólították, érezte, hogy a térdei kicsit remegnek, s a zsűri előtt alig néhány szót tudott kinyögni, mielőtt belefogott volna a Highway to hell című rockörökzöldbe.

Beleadott mindent és úgy érezte, a megfeszített gyakorlás meghozta gyümölcsét, végre megcsillan a tehetsége, amit nem tudott megmutatni, annyira lefoglalta az unalmas, monoton munkája.

Halál egyik lábáról a másikra állva várta, hogy a zsűri elmondja ítéletét. A lenyalt hajú, tehetségkutatón feltűnt egyslágeres sztárocska pikért vigyorral az arcán nézett végig a versenyzőn. Mivel utálta a rock zenét és inkább valami dögös tinit akart továbbjuttatni, nem egy ilyen átlagos kinézetű, harmincas pacákot, egyszerűen csak annyit mondott:

- Hát öregem, ez halál unalmas volt. Szerintem maradj annál, amit éneklés előtt csináltál, mi is...

De már nem tudta befejezni. A szó a torkán akadt és holtan fordult le a székről.

catrina-2903209_640.jpg

Szólj hozzá!

2017.08.01. 15:40 mokevar

10 jel, ami arra utal, hogy ma van a legmelegebb nap a világon

Címkék: novella nyár hőség kánikula hőhullám 10 jel

Az ágyam szélén ültem még álmosan törölgettem gyűrött héjú szemem, lábammal meg a papucsom után matattam. Nem volt sehol.  A gaz máskor békésen szundít az ágy lábánál, most meg felváltva ugrált a padlón. Jobb, bal, jobb bal. Épp mintha futóedzésre melegítene be. Gyanús volt.

Ahogy az is hogy az arcmosáshoz, amihez mindig hideg vizet használok, mert az ugye garantáltan felébreszti arcunkban a mosolyt, szóval az arcmosáshoz sem akart hideg víz jönni a csapból. Helyette fütyülő hang, meg némi gőz. Ekkor még simán megnyugtattam magam. Bizonyára álmodom.

A konyhába mentem. A hűtőbe nyúlva furcsa tumultusba keveredtem Szőrrel a macskánkkal és Ordassal a kutyánkkal, akik sosem bírnak ki két percet együtt anélkül, hogy egymás bundájába ne akasszák szépen ápolt fogaikat. Most bezzeg türelmesen ültek. Egyik a mélyhűtő alatti üres polcon, vigyázva, hogy a farka ne lógjon bele a maradék borsófőzelékbe. A másik meg a zöldségtároló rekeszben.

- Különös! - gondoltam, de az állatok, akár a gyerekek, gyakran okoznak meglepetést. Főleg korán reggel, kávé előtt.

- Kávé – kiáltottam fel boldogan, bár nem emlékeztem rá, hogy feltettem volna főni kedvenc reggeli löttyöm. De az illat meg ott volt a levegőben. Nem máshonnan jött, mint a bádog kávésdobozból, ami gejzírhez méltó lendülettel dobta le magáról a forró kupakot és pöfögött tüzes, kávéillatú hamut a levegőbe. Mindezt az ébresztőóra idegesítő dallamának ritmusára.

Ekkor úgy döntöttem, megkeresem a család többi tagját és megmondom nekik, hogy ez mégsem szép, felrobbantani a mami kávéját kora reggel, de a konyhából kifele jövet megtorpantam.

Az előszobában fura szagú patak csörgedezett át, amin kisvártatva megjelent gyermekeim apja pizsamában, feszes kartempókkal csapkodva.

- Te most komolyan az izzadságodban úszol drágám – csóváltam a fejem rosszallóan, mire a ház ura tőle megszokott laza nemtörődömséggel megrántotta a vállát. Közben kicsit belehúzott a lábtempóba, nehogy elsüllyedjen.

Épp nyitottam a szám, hogy utána szóljak valami kijózanítót, mikor meghallottam a gyerekek hangját az emeletről. Nagyon röhögtek valamin:

- Tök jó ez a legó gyurma, vihetek az oviba? – kérdezte nagyobbik fiam, mikor meglátott.

- Talán… - suttogtam kissé bizonytalanul, ahogy néztem, hogyan gyúrják gyerekeim egyetlen nagy, színes masszává a legós dobozuk teljes tartalmát.  

Kezdtem érezni belül, egészen legbelül a vállam tájékán, azon a részen, ahol az idegek beindítják a kezek működését. Na, ott éreztem, hogy most akkor csinálni kell valamit.

- De mit is? – csordult le mintegy kérdőjelként két kövér izzadságcsepp a homlokomon, bele a tenyerembe.

- Hát persze, hírek!

Odaszökdécseltem a forró padlón továbbra is ugrándozó papucsomban az éjjeliszekrényhez naprakész infókra szomjasan. A telefonom sötéten és némán feküdt alvóhelyén s mikor benyomtam rajta a gombot, amitől mindig fényesre virul vágódeszka széles képernyője, most csak egy bocsánatkérő csippanást hallatott és teljesen lemerült.

- Este feltöltöttem – mérgelődtem magamban és először ráztam, aztán bedugtam volna újra, de valahogy a töltőkábel nem engedelmeskedett. Inkább esetlen medvecukorként lekonyult és összefolyt a konnektor helyéről szivárgó fehér masszával.

- Remek! – sóhajtottam kissé feszülten aztán összehalásztam a családot. Mindenkire találomra rákönyörögtem egy garnitúra ruhát. Valamit, ami augusztusban elvileg jó és kinyitottam a bejárati ajtót.

Szerencsére egy széllökésre megszólalásig hasonló, csak éppen ötven fokos hőhullám hanyatt vágott, s  így nem léptem bele a járda helyén hömpölygő aszfaltfolyóba, amin vidáman fütyörészve úszott el épp a kocsink, a kukásautó és a sarki boltos ócska furgonja.

A gyerekek kitörő örömmel fogadták a megvalósult armagedont. Persze, nekik csak az jött le hogy ma nincs ovi.

A ház ura, miután az evezőket lent hagytuk a balatoni nyaralóban, megállapította, hogy jobb híján ő is itthon marad és, ha már a sörök egytől egyig rakétaként füstöltek el a hűtőben, iszik egy idegnyugtató forralt bort.

Én meg leültem, hogy mindezt leírjam az utókornak. Már ha ezek után még lesz utókor. S mivel a házban egyetlen fellelhető íróeszköz egy grafitceruza volt, csak reménykedem benne, hogy a súrlódás hatására nem…

new-york-1399404_640.jpg

Szólj hozzá!

2017.06.26. 16:17 mokevar

Hőhaiku

Címkék: vers játék nyár aktuális megváltás haiku szökőkút forróság miért ne?

miért nem mersz már

megváltást keresni a

szökőkútban mondd?

hohaiku.jpg

 

Szólj hozzá!

2017.06.22. 14:55 mokevar

Szent Iván goes Japan

Címkék: vers nyár aktuális éj haiku kánikula napforduló Szent Iván

alkony után, ne

félj Iván, eljön hamar

a hajnal megint

silhouette-2203339_1280.jpg

Szólj hozzá!

2017.06.21. 13:45 mokevar

Borhaiku

Címkék: vers gondolat bor nyár aktuális haiku kánikula

napforró csókra

hűs pohár ad enyhet míg

olvad az aszfalt

borhaiku.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kép forrása: pinterest.com

Szólj hozzá!

2017.06.13. 12:13 mokevar

Az elszántság uszonyai

Címkék: edzés vicces viharjelzés Balaton ÚSZÁS

Ha a redbull szárnyakat, akkor a Swimathon uszonyokat ad.

A hétvégén a balatoni edzőtáborban nyomtam és az alábbi életigazságokra jöttem rá:
- Lehet törött ujjal úszni (mellékhatások és kockázatok tekintetére majd visszatérünk)
- 2-es viharjelzésnél is be lehet menni a vízbe, bár a túlélési esélyek az én úszástudásommal nagyjából egy ovis éticsigáéhoz hasonlítanak, mely csúcs forgalomban kívánja meghódítani a Váci utat (a 6 sávos szakaszon)
- A 19 fokos víz csak az arcidegeknek hideg, de azok rendesen begörcsölnek egy mosolyszerű grimaszba (megfelelő alkoholfokú pálinkával oldható törölközés után)
- Attól, hogy megeszed a hekket, nem veszed át vizijártassági szellemiségét csak halszagú lesz a kezed
- Férfiak elismerő morgását nem csak 34-es ruhamérettel, és antilop combokkal lehet kivívni, hanem úgy is, ha olyan hanyag elaganciával ereszkedsz a jeges tóba, mintha egy kellemes wellness medencébe libbennél egy meleg nyári délutánon

emobalaton.jpg

Szólj hozzá!

2017.06.06. 15:20 mokevar

5 dolog, amit egy ujjperctörésből megtanulhatsz a Magyar Egészségügyről

Címkék: magyar aktuális egészségügy sebészet 5 dolog ujjtörés velemtörtént baleseti

Pénteken, hála a csütörtöki kánikulásból fakadó félkómámnak és a német autótervezők 15 évvel ezelőtti modelleknél még érzett precíziós megszállotságának megtehettem, amit sokan szeretnének, de eddig még kevesen mertek:

Bemutattam a középső ujjam az Magyar Egészségügynek.

Na, kivételesen nem mediterrán emőkenizmusról van szó. Pusztán annyi, hogy jó dinamikusan ráb@sztam a kocsiajtót éshát eltörött.

Sok tapasztalatom keletkezett az ügy kapcsán, a legfontosabbakat megosztom:

1. Ha érzed, hogy gebasz van, sose menj a kerületi sebészetre. Állítólag azokat is oda küldik, akik csak kenyeret szeretnének venni, de nem elég éles a késük a szeleteléshez.
2. 4 órát várakozás nem elég ahhoz, hogy eljuss a zen békéhez, akkor sem, ha a közelben van a piac és még van egy működő kezed a bevásárláshoz
3. Attól, hogy valaki 30 éves, szemtelenül jóképű és adjunktus fityegő lóg a neve mögött, még lehet egy akkora seggfej, hogy simán elférne benne egy biogáz erőmű éves tüzelőanyag készlete
4. A Baleseti Sebészeten (Budapest, Fiumei út) jártak az UFO-k és megosztották a helyi erőkkel az örök élet titkát (nem azt hogy ritka!),
5. Russel Crowe nem csak jó színész, vonzó pasi, de remek orvos és kiválóan beszél magyarul (itt Dr. Szigetvári fedőnéven fut) és a teljes stábjával együtt Isten áldja!!!

kozepsoujj.jpg

Szólj hozzá!

2017.04.14. 21:43 mokevar

Haikuszerű hármasság húsvétra

Címkék: húsvét gondolat haiku áldás 2017 megváltó feltámadás vers

keresztre feszít

minden napunk baja de

megvált a hajnal

 

a megváltásért

nem kell sorban állni majd

nagyszombat reggel

 

boldogok azok

kiknek Megváltója nem

pénztárcában él

 

husvet_haiku.jpg

Szólj hozzá!

2016.12.31. 15:23 mokevar

Szavatosságmentes szilveszteri szólam

Címkék: vers szilveszter újév haiku hála 2017 2016

Hálával töltött,

óévi szívdesszertem,

fogadd el kérlek!

tree-68197_1280.jpg

Szólj hozzá!

2016.11.25. 08:03 mokevar

A legkisebb fiú és a facipő

Címkék: aktuális kényszermunka megemlékezés gulág nagyapám hadifoglyok Szovjetúnió

Piros muskátlit ültettünk bele. Mindig pirosat. Mert az olyan vidám. Meg anyám kedvenc színe. És a vörös csillag is piros bizonyos megvilágításban, annak pedig van némi köze a facipőhöz. A facipőhöz, ami gyerekkoromban virágkaspónak használtunk és jól bírta. Ahogy a hosszú gyalogutat is hazafelé, Szibériából.

Kezdhettem volna ezt a történetet úgy is, ahogy a meséket szokás: hol volt, hol nem volt. Merthogy volt egyszer három fiú, de nem a mesében, hanem egy mesével határos, de valódi országban. A három Papp fivér: Ágoston, Miklós és László.

A meséken a fiúk mindig hosszú útra indulnak, hogy megtalálják a gazdagságot, a hatalmat vagy a szerelmet, s néhány leküzdhetetlennek tűnő sárkány, óriás, vagy furfangos próba legyőzése után elérik a boldog végkifejletet.

Ágoston, Miklós és László a mesével határos ország, egy rémtörténettel határos korszakában éltek. Olyan időben, amelyet egy író sem mert volna elképzelni, legkevésbé papírra vetni, nehogy véletlenül valóra váljon. Ez a II. Világháború kora.

1944-ben úgy tűnt, a háború millió fejű s feneketlen gyomrú sárkánya mindent felfal. Csak zabált és zabált. Életerős, katonaruhás férfiakat, védtelen nőket, ártatlan gyerekeket, reményvesztett öregeket, válogatás nélkül nyelte az emberhúst, amit vérből és könnyekből kevert itallal öblített le. Abban az időben még sokan hitték az Istent a keresztény liturgiák szerint, s nem kétséges, hogy a Jelenések Könyvének több lapját látták megelevenedni. Bizonyára a Papp fiúk édesanyja is buzgón imádkozott, egy görög katolikus pap húgaként remélte, talán kaphat némi protekciót a mennyek béli postahivatalban. Sajnos imái felbontatlanul hulltak vissza a földre: mindhárom fiát besorozták.

A jogásznak készülő Ágostont, az orvosnak tanuló Miklós és a még középiskolás Lászlót Németországba vitték leventének. Itt már elárulhatom, ahogy a mesékben, úgy ebben a történetben is a legkisebb fiú lesz a főszereplő.

Papp László 1926-ban született, ugyanabban az évben, mikor névrokona, nemzeti büszkeségünk: bokszoló. A jóképű, szőke fiú nem kevésbé kedvelte és űzte mesteri szinten a sportot, s ha az élet meseszövése máshogy rendezi, talán ő is olimpiai bajnok lett volna: úszásban. De rá más sors várt.

Egyik reggel még a szomszéd tanítóképzőben látott barna hajú menyasszony jelöltjéről ábrándozott a matematikai összefüggéseket taglaló tételek felett, másnap már egy vonatban tartott Berlin felé, hogy megtanulja az egyetlen dolgot, amit az apja megtiltott neki: ölni.

 Talán a gondviselés, talán a végül célba ért anyai imák, talán a mesei fordulat lehetett az oka, hogy a háború még az előtt véget ért, mielőtt a három Papp fiút elvitték volna a frontra. Megérkeztek a felszabadítók és velük együtt a remény is. De ahogy azt már anno Csokonai is megírta: a remény csalfa. Míg Miklós és Ágoston nyugati fogságába kerültek, s emberséges bánásmódban volt részük, a legkisebb Lászlót az orosz fogság borzalmai várták.

Hideg, éhezés, reménytelenség és halál. A hivatalos adatok szerint 65.170-ren, a nem hivatalosak szerint közel 200.000-en vesztek el a kietlen, szovjet télben nyomtalanul és örökre. De Papp László nem. Vagy nem egészen. A hajdúdorogi  vetett ágy és az anyai meleg, elfogadó szeretet helyett egy jéghideg, deszkákból ácsolt barakk jelentette az otthonát 5 éven át. A korabeli feljegyzések szerint sokan már a fogságba vezető úton elvesztették az eszüket, László azonban halála napjáig emlékezett a kőre, ami párnája helyett párnája volt, s a vízre, amit, ha nagy ritkán mosdáshoz kaptak, még azelőtt megfagyott, mielőtt a lavórból kiöntötték volna használat után.

A többi néma csend. Soha nem beszélt róla többet senkinek. Mert a szavak teremtenek. S amiről nem beszélünk, talán meg sem történt. Talán csak a fantázia szüleménye, melyet egy lázálom vetített a látóidegekre. Az emlékek mélye bezárva maradt. Bezárva örökre.

1950-ben Papp László 24 évesen, csontsoványan és némán tért haza az ismeretlen messzeségből egy simára koptatott facipőben, amit egy jólelkű orosz nő adott neki. Anyai szíve nem bírta elviselni a fiával egy idős, meggyötrött vándor kisebesedett lábának látványát. László ugyanis mezítláb indult haza, mikor eljött az ideje a valódi szabadulásnak.

A legkisebb fiú, facipőben hazatért, s a történet itt be is fejeződhetne egy kedves népmesei lezárással, de a gulágon töltött évek nem vesztek nyomtalanul a népmesei homályba. Az orvos apa hamar észrevette, hogy fiában valami örökre összetört, s bár szavai visszatértek, már nem volt ugyanaz az ember. Néhány hónap alatt testileg némileg felgyógyulva vágott neki a legkisebb fiú élete második nagy útjának, ami Budapestre vezetett. Tanulni és felejteni.

A Kereskedelmi Főiskolán a számok nyugtatóan ölelték körül a jóképű, titokzatos fiatalembert, akinek hamar nagy rajongótábora kerekedett a főként nőkből álló évfolyamon. Hiány volt fiatalemberekből, s Puczolló Erzsike, akiből bizonyára remek primadonna lett volna, hamar rabul ejtette László szívét.

Ha szerelmet nem is kapott a tundrán jéggé dermedt királyfitól, hűséget és gondoskodást igen. A legkisebb fiú a királylány oldalán otthonra és békére talált, s élete maradék éveiben vadászregények, illatos cigaretták és édes likőrök társaságában próbálta őrizni maga körül a csendet.

Nagyapám, idősebb Papp László örökre Szibériában maradt, csak a teste tért vissza, a lelkét egy 20 fokos fagyott reggelben hagyta, miközben élettelen fogolytársai arcán kereste a szenvedés értelmét. Egy hús-vér szellem volt csupán, de nélküle nem született volna meg édesapám, ifjabb Papp László, s nem lennék ma sem én, sem fiam a világon, aki nagyapám gyermekkori szakasztott mása. Vidám és jóképű szőke kisfiú, szemében reménnyel és örömmel.  Reménnyel egy olyan világban, melyet nem pusztít el vagy zár örök nyomorúságba a hatalom utáni oktalan sóvárgás újra.

Mikor Csernobil után alig 2 hónappal végstádiumú hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, nagyapám mosolyogva fogadta a hírt:

  • No lám, már megint a szovjetek. De legalább most gyorsan túl leszünk rajta.

Boldogan élt még 2 hetet, majd meghalt.

Megemlékező írásom az EETK Gulág Emlékbizottságának pályázatára készült, a Szovjetúnióba hurcolt hadifoglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából

gulag.jpg

Szólj hozzá!

2016.10.25. 22:20 mokevar

Szerelemfüggő

Címkék: vers függőség szerelem szer

Nekem a szemed a szerem,

a hangod, a lépted,

szívom létednek összes halk neszét,

mondd hogy lehet, hogy nem veszti eszét mind

ki lényedből csak egy kortyot is ihat?

balloon-1317532_1280.png

 

.

 

 

 

Szólj hozzá!

2016.10.23. 21:50 mokevar

Vesz(t)ett forradalmaink

Címkék: vers 1956 szabadság forradalom október 23 haiku 2016 60 év

Hatvan éve fáj

már ronggyá nyűtt lelkeink

szabadságvágya.

56_os_emlekmu.jpg

Szólj hozzá!

2016.10.23. 17:39 mokevar

Szerelmem

Címkék: vers szerelem haiku eszperente szomorúság csalódás

Megkeseredett,

lelkemben rejtegetett

édes szellemkép.

valentine-594389_640.jpg

Szólj hozzá!

2016.09.25. 21:33 mokevar

A szerelem háza

Címkék: vers szerelem magány szomorúság a szerelem háza

Üres vagyok, hideg és néma,

pedig úgy lennék a szerelem háza újra.

Szemem ablakában ragyogna a boldogság fénye,

csontkalitkája rácsain édes sanzonokat dobolna szívem,

s a hideg, őszi, szürkületben,

ha hazatérnél,

melegedhetnél a lelkemben égő tűz mellett,

Kedvesem.
robot-1214536_1280.png

Szólj hozzá!

2016.08.28. 17:18 mokevar

Nem lenni

Címkék: vers bánat szomorúság közöny csalódás

Szilánkokra tört lelkem üvegcserepei fölé hajolok,

s látom:

hogy néz át fejem felett üveges szemekkel,

a pókerarcú közöny.

doll-1585294_640.jpg

Szólj hozzá!

2016.05.25. 18:14 mokevar

Léleklomtár, kinyitni tilos!

Címkék: vers szerelem bánat házasság szomorúság

Megromlottak lelkemben a szavak,

nem telnek a lapok.

Ülök s csak nézem a budai hegyeket,

messze vannak,

én meg boldogtalan vagyok.

S a penészes szavak a lelkemben fájnak nagyon,

úgy szív tájékon balra.

Vagy a lelkem fáj?

Nem tagadom, elég fájós fajta.

Olyan művész kivitel.

Színes, szagos, szélesvásznú,

tele bibivel,

ahogy az első versemben írtam volna,

de akkor még tudtam sírni.

S nem kellett ha elromlott a lelkem mindenfélét, írni.

Csak sírtam, s ez jó volt,

textilzsepi, trombita,

s egy erős remény abban,hogy jobbra kell fordulnia.

Jobbra, hiszen a mesékben mindig győz a jó,

a szegény lányt meg elveszi a herceg.

s vár rájuk szerelem, örök,

úgy hét, nyolc vidám kölök,

palota, félország, naplemente egyebek.

A francba, milyen hiszékenyek a gyerekek?!

De jó nekik, mert gyerekként még nem ciki sírni,

ha érzed hogy a lelkedben megromlottak a szavak.

Jó lenne kidobni őket,

kitenni a ház elé,hogy vigye aki akarja,

hátha főz belőle pálinkát vagy valami jót.

Ne hagyjunk már veszni ennyi kicsit lejárt szót!

Tessék csak vinni: szerelem, boldogság, siker.

Jöjjenek csak közelebb, aztán vigyék, ami kell!

A lelkemben annyi szó van még,

s nahát,

a szememben meg könnyek,

mostmár megy ez, de jó,

így lesz kicsit könnyebb,

holnapig.

sad-woman-1048899_640.jpg

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

2016.05.20. 20:14 mokevar

Hová lesz a vágy?

Címkék: vers szerelem vágy házasság elmúlik

A vágy nem nő cserépben, semmilyen zárt helyen,

mert a vágy egy vadvirág, csak szabadban terem.

Ott virít,hol méhek szállnak, illatozó kehlyébe,

pajzán szellő játszadozik, s ő is hajlik kedvére.

Ha cserépbe ültetgeted, locsolgatod, őrzöd,

a vágy fonnyad, lekonyul,s majd ellopja az ördög.

beautiful-15964_1920.jpg

 

Szólj hozzá!

2016.05.11. 23:10 mokevar

Németh László a szemétdomb tetején

Címkék: novella lomtalanítás szépirodalom klasszikusok Németh László kidobott könyv

Ahogy ott feküdt, elhagyottan, mégis méltósága teljében a szemétdomb tetején, nem tudtam elmenni mellette. Éreztem, hogy néz. A lábaim nem vittek tovább, megálltam és visszanéztem. Megborzongtam. Valóban ő lenne? Itt? A kőbányai gettó legmélyén? Olyan valószínűtlen, mint az életben minden, ami természetes.  Mint a naplementék az ablakomból. Ha valaki megfestené őket, biztos a kínai giccsposzterek közé száműznék. Micsoda mázolmány?!

Szinte azonnal tudtam, nem hagyhatom ott. Ahogy azt is hogy egyedül én tudom megmenteni. Rácz Zsuzsi jót röhög majd ezen, ha elmesélem. Elkaptam tőle a totális terézanyuságot..

Közelebb léptem hozzá, a külsején meglátszott az idő és a kőbányai reménytelenség megviselte. Mégis mágnesként vonzott magához, hogy megérintsem. Hogy kezet nyújtsak neki. Felemeljem.

- Már vártam. Tudtam, hogy jönni fog! - suttogta mély, mégis bársonyos hangján és kedvesen elmosolyodott. Magázott. Hiába, egy úriember a pokolban is úriember marad. Hát hogy hagyhatnám ezek után ott? Azon a szemétkupacon, amit két márkás mackónadrágos, pasas hányt ki néhány perce az út szélére. Mert este jönnek a lomtalanítók. Viszik az elhalt nagymama, nagynéni, ismeretlen előző lakó féltett kincsként örzött személyes holmiját, ami már nem érték. Csak szemét. Szemét, amiből rendetlen halmot raknak, s utálattal köpnek egyet mellé, mert a hurcolkodás közben elszívott harmadik cigitől már savanyú a szájuk.

-Itt az idő egy sörre. - szívja meg az orrát az egyik bal karján elmosódott szívtetkót viselő alak és eltűnik a kapualjban.

Az utca üres. Egyedül maradtunk. Ő csak nézett és várt. Kicsit félszeg, mert, bár semmit sem veszített ifjúkori sármjából, érezte, hogy az évek mégis nyomot hagytak rajta. Méltatlan jeleit egy értékvesztett világnak. Vajon miért aggódik ő, kinek az értéke örök? Örök mint mindennek, ami nem kézzel fogható vagy pénzen megvehető.

Legugoltam hozzá és gyengéden megsimítottam. Hálásan felsóhajtott. Tudta, hogy ebben a percben valami új kezdődött el. Hazatalált újra.

Mert Németh László nem maradhat egy lepukkant ház előtt öszehányt lomkupac tetején. Finom textilkötésben, aranybetűkkel szedve. Ez már több lenne, mint iszony. Ez Bűn.

dsc_1792.jpg

 

Szólj hozzá!

2016.01.20. 17:20 mokevar

Kocsis B. József és a gépek, avagy az egyszerű ember végnapjai

Címkék: novella aktuális taxi taxisblokád uber Magyarország Magyarország jobban teljesít miért tüntetnek a taxisok

Kocsis B. József, a barátainak csak Melós Jocó már második napja élt sárgára fóliázott autójában. Többnyire a kényelmesen berendezett vezetőülésben hallgatta a rádiót, s mikor melegebb órák voltak, szunyókált is kicsit a hátsó ülésen egy leterített pokrócon. Nehogy az álmában néha elcsöppenő nyálától foltos legyen az kényes gonddal tisztogatott üléshuzat.

- Ez itt nem akármilyen taxi. Ebbe az úri népek is otthon érezhessék magukat, ha épp beleülnek. - szokta magyarázni azoknak a családtagoknak vagy ismerősöknek, akik először csodálhatják meg Melós Jocó egy fél élet munkájával összekuporgatott, alig három éves autóját. Egy Volkswagent Passat-ot. Bár a droszton sokan ugratták az utóbbi időben miatta, Melós Jocó élt halt a Volkswagen-ekért. Az örege, idősebb Kocsis B. József mindenét odaadta volna anno egy német autóért.

- Azok ám az igaziak Józsikám. A németek tudják, hogyan köll gépet építeni. Azok a német autók a világ végéig kihúzzák. Olyanok mint a tank. Ha nekem egyszer lehetne egy olyanom, de hát sajnos még a traktoros vizsgát sem tudtam letenni. - magyarázta a fiának idősebb Kocsis hidegebb téli estéken, mikor valahogy szóba kerültek az álmok.

Reggel volt, fél hat. Melós Jocó kiszállt az autóból és bekopogott a mellette álló taxishoz. Bihari Kiss János, akit taxis körökben csak a KisJanónak emlegettek, megtermett, százötven kilója ellenére is, békésen szunyókált az anyósülésen, fejét az oldalablaknak támasztva. Ahogy nagyokat horkolt, a kifújt levegő bepárásította arca körül az üveget.

- Hé, Janó! Ébresztő! Mindjárt hozza a Mari a kávét.

KisJanó összerázkódott, aztán kinyitotta a szemét. Először nem tudta, hogy hol van, ijedten nézett körül. Azt hitte elaludt vezetés közben. Mindig is rettegett ettől. Hogy egyszer elalszik és akkor, majd elveszti ezt. A taxizást, amiért az egész kis koszfészekből mindenki rá irigykedik. Rá, a Biharira, akire pár éve még csak legyintettek. Hogy majd vége lesz. Ugyan, mihez kezd magával? Ki mer csak úgy kilépni a gyárból, ahol már csak tizenöt éve lenne nyugdíjig? Aztán tessék. Most itt van és megvan a pesti lakás a kocsi, a gyereknek az egyetemi hely és évente két hétre még a tengerhez is el lehet jutni. KisJanó körbenézett és meglátta gyerekkori barátját, ahogy a hideg januári hajnalban a kocsija mellett toporog. Nyújtózott egyet.

Melós Jocó türelmesen várta kollegáját. Öt éve jöttek Janó után Pestre családostul, hiszen az egész falu arról beszélt, mennyire meggazdagodott a Bihari gyerek mióta a fővárosban dolgozik. Jocóék azonban nem kalandvágyból jöttek. Muszáj volt. Mikor a közeli nagyvárosban működő gyárat korszerűsítették, a dolgozók felének munkáját robotok vették át. Jocó elvesztette az állását és esélye sem volt másra. A környéken a gyár volt az egyetlen munkahely. Mari ápolónői fizetése meg mindenre elég volt, csak megélni nem. Pláne nem a gyerek, kis Jocó egyetemi tanulmányaira. Hát felhívták a Janót, hogy segít-e. Az meg segített. Jöttek. Lett albérlet, kis idő múlva taxi, Marit felvették a Klinikára, a gyereket meg az egyetemre. Nagy dolog az egyetem.

- Aki ért a gazdasághoz, eljut a gazdagsághoz. - ez volt Melós Jocó saját költésű bölcsessége fia jövőjéről, amit szívesen hangoztatott baráti körben egy-két korsó sör után. - A kis Jocó, azt nem fogják holmi gépek kitúrni. Annak közgazdasági diplomája lesz. És beszél angolul meg kicsit németül is. Meg lesz annak mindene. Csak még ezen az éven legyünk túl.

Na, igen, ez az év. De most itt vannak ezek az uberesek. Ezek a kis nyikhajok a mindenféle kocsikkal, akik csak nyomkodják a telefonjukat és viszik el az utasokat. Egyáltalán, honnan van ezeknek autójuk ennyi idősen? És hogy engedheti meg az állam, hogy míg a taxissághoz csak a párttitkárhoz nem kell elmenni személyesen vizsgázni, addig ezek az uberesek egy sima B kategóriással vihetnek akit akarnak. Se tagdíj, se fóliázás, se számla. Ezeknek persze nem drága semmi. Kicsit elkocsikáznak, aztán megvan a napi zsebpénz. Biztos nem ebből élnek, csak szórakoznak. De arra nem gondol egyik kis barom sem, hogy másoktól a megélhetést veszik el. Mit képzelnek ezek?

Melós Jocó ezeken a gondolatokon őrlődött, míg várta, hogy KisJanó kikászálódjon végre a kocsijából. Hetek óta forgatta ezeket a fejében és egyre dühösebb lett. Hogy valaki már megint el akarja venni tőle, amiért ennyit gürizett. Sőt, nem is valaki, hanem valami. Az az Uber. Az már megint valami gép. Vagy alkalmazás, vagy mi fene. Ki akarja túrni megint abból az életből, amiben végre minden olyan egyenes és kiszámítható. De most nem hagyja magát! Ez zakatolt egyre hangosabban a fejében.

- Nem hagyom magam! - kiabálta valami Melós Jocó fejében egyre gyakrabban. S a középkorú, korán őszülő jókötésű férfi ilyenkor ökölbe szorította a kezét és úgy érezte, ha kell, akár ölni is tudna az igazáért. Ezt érezte akkor is, amikor a Főnök, Lacibá a mercis és az Örmény, KisJanó dörzsölt, sztártaxis haverjai jöttek egy éjszakai műszak után:

- Na, Jocókám, te is ott leszel hétfőn hajnalban a Bajcsy-n, ugye? Megszívatjuk egy kicsit a pestieket, meg elbeszélgetünk azzal a Tarlóssal. Nem kekeckednek ezek velünk sokáig. Néhány napig lezárjuk a belvárost és majd a tenyerünkből esznek. Azok a kis szemüveges, programozgatós pöcsök meg elmehetnek az anyjukba az uberjükkel meg a gimnazista sofőrjeikkel. 

Melós Jocó persze nem mert nemet mondani. Ezeknek az alakoknak nem is volt ajánlatos. Meg, ahogy később átgondolta, van is ebben ráció. Ha beáll ő is, nem hagyja magát. Kiáll az igazáért. A Főnökék biztos elintézik, amit akarnak és akkor még jól is jöhet, hogy ő is ott volt. Hát így került Melós Jocó a hideg, januári éjszakában Budapest belvárosába. Benne volt a legújabb taxisblokádban. Benne a közepében.

Nagyon hideg volt. Mínusz kilenc fok. Melós Jocó ujjai egészen elgémberedtek, ügyetlenül nyomkodta az érintős billentyűket a telefonon. Marit hívta, aki késett a kávéval. 

- Persze ilyen fránya hidegnek is akkor kell lennie, amikor végre összejön valami. - morogta idegesen félhangon s várta, hogy Mari felvegye a telefont. De a vonal csengett, csengett, majd sípolt. Mari sehol.

- Picsába. - morogta Melós Jocó és bedugta a telefont a zsebébe.

- Na, mi a baj Jocókám? - tette vigyorogva a vállára a kezét Lacibá’ a mercis. A mikulás szakállt viselő, kerek képű, pocakos férfi szokásához hűen egy gyufaszálat rágcsált a szája jobb szegletében kilógatva. Úgy nézett ki, mint a dörzsölt taxisok életre kelt karikatúrája. 

Lacibá mögött ott állt a Főnök is, aki épp a komor képet vágó KisJanóval értekezett.

- Janókám, nem értenek ezek a szóból. Meg kell mutatni nekik, hogy mi itt nem csak olyan nagyszájú bunkók vagyunk. Hogy, ha akarunk valamit, akkor azt igenis meg kell kapjuk, mert nem lesz ennek jó vége. Vannak még itt ötletek meg tervek a tarsolyban. A fészbukon két pillanat alatt összerántok száz fiatalt a kocsijával, aki bizonyítani akar. És itt vagyunk mi is, akik már nyomjuk egy ideje. Szóval… - a Főnök itt egy pillanatnyi szünetet tartott és szemével követni kezdett egy a közelükben élesen elkanyarodó piros Suzukit. – A kis szarházi. Már másodjára jön erre ma reggel, pedig még hat sincs. Biztos szopatni akar a kis uberes fostajigájával. De jöjjön csak még egyszer erre!

A Főnök alacsony, szikár ember volt. Senki sem nézte volna ki belőle, hogy két diplomája van és valamikor egyetemen tanított. Ahogy azt sem, hogy már betöltötte a hatvanat. Mindig kifogástalan frizurával járt, s odafigyelt arra, hogy mit visel. Az autóját is sokan irigyelték tőle. Egy full extrás Audit hajtott, amivel gyakran szállított privát utasokat. Sokan sugdosták a háta mögött, hogy az igen csinos luxusprostik közül nem egynek sikerült már bedumálnia magát a bugyijába, de a Főnök ezeket a pletykákat sosem erősítette meg. Nem dicsekedett, nem sztorizott. Határozott volt és kőkemény.

Ahogy a stratégia is. Ki kell tartani. Erőt demonstrálni. És közben van ám egy két dolog, amit lehet tudni, s amiről nem akarják, hogy tudjanak. A taxisok sok titok tudói. És a Főnök tudta, hogy egyszer még használni fogja azokat a dolgokat, amiket azoktól a prémium kurváktól hallott. Meghát a címek, ahova vitte őket.

Melós Jocó őszinte tisztelettel figyelte barátját, ahogy a Főnökkel megbeszélték az aznapi teendőket. Izgatott volt, de már kicsit fáradt. És zavarta, hogy már harmadik napja nem fürödhetett és ehetett rendesen. Nagyon várta a feleségét a gőzölgő, bivalyerős feketével, amit termoszban hozott volna neki és a fiúknak, ahogy Mari a kollegákat hívta.

- Már rég ide kellett volna érnie, hiszen hatra a Klinikán kell legyen, hogy átvegye a műszakot az éjszakásoktól. – merengett magában Jocó és újra előkotorta a telefonját.

Hidegtől elgémberedett ujjaival újra előkereste Marit a telefonkönyvben, majd rábökött a hívás gombra. Ugyanaz történt, mint tíz perce. Mari nem vette fel. És nem volt sehol. A középkorú férfi egyre feszültebb lett.

- A francba is, hol az a nő?! A Főnökék is azért jöttek, mert számítanak a Mari kávéjára. Ilyen leégést. Mit fognak most gondolni rólam? Hogy még egy rohadt kávét sem vagyok képes hozatni időre a nejemmel? Lehet, hogy elaludt? Vagy az a szaros okostelefon nem működik nála sem jól? Francba ezzel a sok szemét kütyüvel!

Melós Jocó már piszkosul dühös volt, amin nem segített az sem, hogy a hidegben való ácsorgástól rájött a vizelhetnék is. Idegesen babrált valamit a telefonján, amikor meghallotta a fékcsikorgást, majd rögtön utána a Főnök hangját.

- Na, kapjuk ki a kis gecit abból a konzervdobozból. – indítványozta a Főnök, miközben vagy fél tucat taxissal körbefogták a lefagyott úton megcsúszott piros Suzukit.

Melós Jocó is odalépett. Mintha egy filmet nézett volna, úgy peregtek előtte le a következő másodpercek. A kis, piros autó vezetőüléséből egy szemüveges, egyetemista korúnak tűnő fiú meredt rá. Mellette az rádió alatti mélyedésben épp világítani kezdett odadobott okostelefonja képernyője. Az Uber alkalmazás felületén újabb utas csekkolt be hozzá, de ezt persze Melós Jocó nem tudta. Ösztönösen követte a Főnököt. És végre érezte, kiadhatja szorongató dühét. Öklével egy mozdulattal beütötte a vezetőoldali ablakot, elkapta a rémült, szemüveges fiú kabátját a nyakánál és elkezdte kifelé húzni. A biztonsági öv nem engedett. A fiú minden erejével próbálta lehántani magáról Melós Jocó kezét. De az nem engedett. Több mint harminc kemény év a gyárban és otthon a kertben megerősítette az ötvenes férfi markát. És volt ott még valami. A harag. A harag az ellen a valami ellen, ami újra el akarja venni az életét. Mari életét és a kis Jocó életét.

- Ne ugrálj te kis tetű, úgyis kiszedlek. – üvöltötte Melós Jocó elvörösödő fejjel és húzta, húzta a fiút kifelé.

- Nem fogjátok még egyszer elvenni az életemet. Nem hagyom magam. Nem hagyom magam! – hörögte, miközben egyre erősebben húzta a már fulladozó fiút.

Az arcát nem látta. Nem érdekelte a kis szemét. De érezte, hogy megöli. Hogy ezt most, ha nem száll ki magától, megfolytja ott bent a piszkos kis Suzukijában. A fiú ordított és minden erejével próbált kiszabadulni a fojtogató kéz szorításából. A mellette eddig megkövülten ülő nő utas sikítva ugrott rá Jocó karjára és igyekezett kiszabadítani a fiatal sofőr nyakát a szorító kézből. Ahogy felugrott, az ölében tartott nagy, két literes, pumpás termosz leesett az autó padlójára. Forró, bivalyerős kávé fröccsent a nő csizmájára, amit persze ő nem érzett.

Ifjabb Kocsis B. Istvánnak, a Corvinus egyetem ötödéves hallgatójának ez volt a hatvan hatodik, egyben utolsó Uberes útja, melyet egy évfolyamtársától kapott kölcsön kocsival végzett. Igazából, ez nem is volt uberezés. De két fuvar között gondolta ráér eldobni az anyját, aki elaludt, így késében volt a munkából. Meg apa kávéjával is.

taxi-890110_1280.jpg

Szólj hozzá!

2016.01.18. 22:50 mokevar

130 hekto, jó, magyar lőre

Címkék: vers bor alkoholista borhamisítás Magyarország Magyarország jobban teljesít

Százharmic hektó, jó, magyar lőre,

szlovák cukorral ízesre lőve,

igyuk?

Hamis a mosoly, a fogsor, a gulyás,

de hogy a bor is hamis,

nem épp jó fogás,

igyátok!

Keserű életre iszik a magyar,

nyilván, ha keserű, édeset akar,

felejteni gyosran, mélyen és örökre,

milliónyi alkesz az árokban röhögve,

isszák.

caution-423298_1280.jpg

Szólj hozzá!

2016.01.18. 22:34 mokevar

#verslavina limerick módra

Címkék: vers házasság limerick verslavina

Harmincas bige volt Emő,

remélte negyvenre benő,

a feje lágyéka,

férfinak játéka,

nem lesz, mert vele az erő.

 

Negyvenes pasi volt Zoltán,

merengett apai voltán,

ha folyton legózok,

tuti begolyózok,

szombaton rég más is volt ám.

bride-and-groom-1125873_1280.jpg

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!