Hiszed-e, hogy rab vagy?
Csuklódon fénylő rablánc az óra,
Életfogytig tartó,
Kattogó bilincs.
Az Idő,
Ez öröktől létező festett szajha,
Csalt törbe téged is,
Mikor gyermekléted végtelenjét,
A homokozóban hagytad elperegni.
Kergetted napestig hasztalan,
S hogy végre,
Karod dereka köré fonnád,
Kacagva szalad más halandót megrontani.
Ő tudja,
A te emberöltőd már csak,
Egy magányos fakereszten logó,
Foszlott kabát.
Mindenki szívében vannak árnyékos sarkok,
Ahol a múlt vágyai kacsatoll párnák között pihennek.
Egy boros estén aztán a homályra fény vetül,
S az árnyak képekké válnak az álmodó agyvelőben.
Hamvukba fulladt szerelmek lehellnek orgonaillatot,
Míg a hártyaszerűvé halványult világmegváltás,
Gyermekmeséket suttog a megtartott harag madárijesztőjének.
Kibontott levélként hevernek a titkok,
S ahogy a Hold fényét más halandóhoz röpíti,
A szív árnyékos zugaiban,
Újra gyűlni kezd a por.
Lakodalom van Bezzegországban,
Férjehez megy a Nagyvezérnek lánya,
Fejét rázza tízmillió sóher,
Bulizni most nem igazán kóser.
Vége van már a lakodalomnak,
Nagy bánata van az adózónak,
Nem telik már se húsra, se borra,
Urambátyám, vajh' ki tehet róla?
Elviszik már a hiteles ágyát,
Híd alatt neveli fel a lányát,
Elvándorol a diplomás messze,
Az adót majd a kisebbség fizesse.
Nem szeretem, hogy vagytok,
Gyáva kicsinységetek ordításba rejtve,
Gyalogoltok végig az életen,
Szotyolahéjjal borítva az utcákat.
Nem szeretem, hogy vagytok,
A megbecsülést nem ismerőket,
Kik mohón csüngtök a pelikánanyán,
Mely önmaga fiókáit hagyja éhenveszni.
Nem szeretem, hogy vagytok,
Nektek természetes az ingyen,
S ha nem adnak, hát elvesztek erővel,
Méltatlan kínt és halált osztva szét.
Nem szeretem, hogy vagytok,
Gyermekeitek oktalan születve,
Romlást hoznak világra,
Létük csak dudva-életetek záloga.
Nem szeretem, hogy vagytok,
Az aranyba öntött büszkeségetek,
S hogy Isten nevét szátokra véve,
Mária képpel a nyakatokban mentek rabolni.
Nem szeretem, hogy vagytok,
Mert a jeges félelem fekete halálként,
Bújik új testbe, s közénk lopózva,
Pusztít el minket, kiknek csak múltja van.
Puha bársonyfészekben ült a céda,
Kezén gyémántfény ragyogott,
Szájában oly sok férfi íze után,
Érezte,
Köpnie kéne egy nagyot.
Mosolya mézként terül széjjel,
Plasztikkal megtelt ajkakon,
Álmodni nem mer,
Mert fél,
Eljönnek érte egy napon.
A szépség oltárán feláldozta,
A becsület olcsónak tartott rongyait,
A ma leánya élni vágyott,
S pénzzé tette,
A bájait.
Megvetve bök a dolgozóra,
Az anyát fitymálva neveti,
A munka nem nemesít rajta,
S ki használta,
Gyorsan leveti.
Telt bankszámlája gyönyört ad néha,
De apadó keblébe kés merül,
Meddig, mondd meddig, te Céda,
Hiszed, hogy a sorsod,
Elkerül?
Ülök a padon,
Mögöttem a templom harangja a nyolcat veri,
S a naplemente halk szoknyasuhogással ráül a tájra.
Ahogy a távolba nézek, érzem,
Hogy az Úr inna egy pohár jó szürkebarátot,
Hát megkínálom.
Nagyot kortyol, s mosolyogva fogja a palettát,
A mezőre, égre tompa arany-színeket ken,
Így a Káli-medence messzesége olyan,
Mintha vászon lenne, egy híres múzeum falán.
A puha narancsszínre, álmodozva pihen le a búzakék,
S a békésen lubickoló felhőpamacsok levendulába bújva,
Hallgatják a szomszéd kutya éhes csaholását.
Az Úr a horizont színeivel játszik,
S én magamban, valami buta slágert dúdolva engedem,
Hogy a lelkemből kiszálljon a város sistergése.
A sóhaj, elviszi a zajokat,
Elszáll a buszok nyikorgó zörgése,
Az örökké pénzért nyújtózók izzadt morajlása,
Nem tolakszik elém óriásplakáton ordibálva,
A kapitalizmus élniakarása,
S nem dudál senkire sem őrjöngve a stressz.
Csak a fű nő, s a mező hullámzik,
A vadrózsa szirma ráérősen hull,
A korai avarba,
S a pinceajtón sétáló szúnyogban is,
Békésebb a vérszomj.
Lement a nap,
Az Úr pohara üresen tekint a csillagos égre,
Én lassan elindulok, mert tudom,
Eszternél új palack hideg badacsonyi vár,
Ami mellé majd jó fokhagymás sültet eszem.
A zuhany alatt megszabadítom,
Megtisztult lelkem, szennyes tokját a város porától,
Így érek haza teljesen,
Alszom majd napsütötte illatot lehellő pehelypárnák között végre,
S félálomban azt suttogom a fáradtan szuszogó Balatonnak:
Ne vágyj Pestre!
Forróvérű kánikula integetve pálinkázik,
A víz színén Leszigetelt Csodaország hajókázik,
Óriáskerekű délibáb fejest dob a rozéfröccsben,
Poros úton nemzet-dohány dudorászva füstöt pöffen,
Kemény basszus dollyrolli rózsaszínű taftszoknyában,
Flipp-flop deszka mellpercinggel hűsöl színpad árnyékában,
Az eminens napszemcsiben sátorlapon mattot ad,
Illuminált vega-kebab a mobil wc-n elragad,
Szabadelvű szexuálsokk és még jön a ráadás,
Csoki ízű hangorkánban delírium csápolás.
Írt nekem a NagyVezír, elsőbbséggel küldte,
Mikor láttam bevallom, hátast dobtam tőle.
Egy levél és csak nekem, ez már igen srácok,
Milyen kár, hogy néhány éve nem szavaztam rátok!
Azt írja az elnök úr, hogy mindannyian győztünk,
Szép magyar kalákában, mindenkit lefőztünk,
A pannon puma átugrott egy kontinensnyi árkot,
S elszállt nemzetünk felől, a csúnya, gonosz átok!
Az ország jobban teljesítve, hátrafelé nyilaz,
Válság, nyomor, éhezés, azt se tudjuk mi az,
Virágzik a gazdagság a panelkövek között,
S bár néhány honfitársunk rég, rossz szerződést kötött,
Telik rájuk is elég a bőség szarujából,
S a kánaán már úgy tűnik, nincs is olyan távol.
Decens mosollyal tekint a Fej az olvasóra,
Magyar polgár boldog vagy, mert mi tettünk róla,
Dolgozz, itt a véredből új királyság épül,
Melyet majd más valaki kap meg örökségül.
Hűvös roséfröccsben vak muslinca csapkod,
Jeges vödör alján, alszik már a légy,
Zimankóba vonul a limonádéskancsó,
A szomszéd benzinkúton elfogyott a jég.
Fagylaltorgiában tobzódik a reggel,
Sörcsapra áhítva ásít már a dél,
Gyümölcsleves árba fulladt délutánok,
S az est szikkadtan sóhajt, hol van még a tél?
Dideregve pislog a klíma fenn a falon,
Áramszünet jöhet, s akkor megsülünk,
Fagyos málnaszemek buliznak a tortán,
Negyvenfokos árnyék alatt hűsölünk.
Deres pohártalpra, jégvirágot rajzol,
Dermesztő napfényben kiszáradt szemünk,
Gondolj januárra, hol télikabátban,
A gázszámlától lesz majd nagyon melegünk.
Az adós némán ült,
Kezében fejléces papíron,
Végzetes mondatok.
Miért?
Csak ez a szó lüktet agyában,
Hol hibázhattam ily' nagyot?
A hitel hízik,
Még a nadrágszíjon,
Már nincs több lyuk,
Lóg a gatyám.
Nem hiszek,
De most imádkozni kéne,
Segíts meg minket, oh, Atyám!
Azt mondták, jó lesz,
S én elhittem,
Hazugság volt tán?
Nem tudom!
Dolgoztam, reggel, délben, s éjjel,
Hogy legyen saját otthonom.
Kevés lett ez is,
A félelem bére,
Megélhetésre oly kevés.
Megment-e bármi?
Nem hiszem!
Elnyelt minket a feledés.
Kezemben banki papír,
Mindennek vége,
Velem egy ország, süllyed el,
Mit járvány írtott ki, modern kór:
A devizahitel.
S a népek nem sírnak a temetésen,
A lyukra kuncogva mutatnak,
Ezek a magyarok!
Már megint?
Mától a pokolban mulatnak.
A Nagy Sziget Kis Hercege megszületett végre.
Bulizik a birodalom sörszerető népe,
Megisznak egy korsóval a gyermek javára,
Isznak egyet a csinos Hercegnő mamára,
Isznak még egy áldomást hogy jól szálljon a papa,
Egy hétig lesz részeg így, a vidám britek hada.
Békávézó menő srácból minden buszon akad,
Hahó komám, mi lenne, ha észrevennéd magad?
Nem az ájfón tapicskolás a legkirályabb dolog,
Az sem, ha a fekvenyomást 150-nel tolod,
Sőt, a pláza-babázásnál is van ami vadabb,
Annál is, ha a mellizmod, márkás cuccban dagad,
Figyelmesség, új lehet, de hidd el ez a nyerő,
Legyen kicsit közhasznú az edzőtermi erő,
Ne a korláthoz tapadva, kiskakasként feszíts,
Kukkants ki a napszemcsiből és légyszi, kicsit segíts,
A babakocsis kismamák hálásak lesznek neked,
S ezt az élő valóságshowt izomból megnyered!
Visszafordul önmagába civilizált világunk,
Eddig boltba mentünk azért, amit épp megkívántunk,
Mostanában visszatérni látszik az ősi szokás,
Gyűjtögetve szerezhető be a vacsorafogás.
Az ország egy szép és közös, dúsan termő zöld mező,
Járja azt a sok kis vidám, ezt meg azt gyűjtögető,
Érett gyümölcs, tüzifa, vagy épp étkészlet is akad,
Egy kerítés sem oly magas, hogy visszatartsák magukat,
Zöld udvarban paradicsom, répa, retek, burgonya,
Zsákjukba mind bevándorol, lesz majd otthon vacsora,
Tornádó, a pej paci is begyűjtésre kerülhetett,
Belőle jó szalámi, s kolbász készülhetett,
Lovat gyűjtögetni jobb, mint biciklit, ez nem vitás,
Jobb a lósült, mint a gépzsír, s kijön belőle 10 fogás.
Sólyom Légitársaság, ez valami vicc?
Nem múlt el a tegnap esti fröccsözgető spicc?
Mi ez Star Wars remake vagy egy rovásírás,
Ha ez is átmegy majd, lesz röhögve sírás.
Állatkodjunk? Oké!
Itt egy ingyen ötlet,
Legyen inkább gólya, ki magyarokat röptet,
Piros csőr, fehér toll, és festhető lábak,
Trikolor kell? Meglesz! A gólya békés állat.
Kiválóan landol, bárhol le tud szállni,
Kéményen, mocsárban, stabilan tud állni,
Nem fogyaszt túl sokat, békákon is megél,
Vagy, ha nincsen béka, jó a templom egér.
Személyszállításban tapasztalt a szárnyas,
Profin házhozszállít pólyás kisbabákat,
Az óceán-repülést, leszállás nélkül nyomja,
A sivatagi show-val, neki nem lesz gondja.
A németeknek bevált, a fehér hattyúliba,
Légyszi, legyen gólya, nem lesz ebben hiba,
A karcsú, hosszú lábat mindenki imádja,
S úgyis szükség van még néhány kisbabára.
Meleg július van, a nap tűz az égen,
A zászló is némán szivárvánnyá aszott,
Furcsa ruhás srácok buliznak a téren,
S a fekete bakancs ma igen búval bélelt.
Tollaskígyó tekereg platformcipős testen,
Szól a zenebona, remegnek a popsik,
Vidám embertömeg hömpölygött ma Pesten,
S értetlenül tüntet a klasszikhitű ellenzék.
Ünnepel a másság, szabadosan villog,
A Fasori Templomban ma nem húzzák a delet,
A reverendás plébános szemérmesen pillog,
Mire vagytok büszkék, mondjátok Melegek?
Pár napja, hogy harminc éves vagyok,
A mosolyom még őszintén ragyog,
Bár nem vagyok se szépség, se királynő,
A negyvenes gönc szűk, az ötvenes még bő,
Nincs doktorim jogból, s orvos sem lettem,
Eddig azt hiszem, még nem sokat tettem,
Hogy a nevem a történelem magába vésse,
De azt hiszem még nem vagyok nagyon elkésve.
Még lehet hátra nekem néhány évtized,
Hogy találjak egy munkát, mely rendesen fizet,
Hogy feljussak a Parnasszus legtetejére,
S vidáman kacsintsak a szakadék mélyére.
Hogy nevetést csiholjak a bánatos avarban,
Ha színpadra kell állni, nem leszek zavarban,
A deszka alattam vígan zörög,
A közönség rajtam majd jókat röhög.
S nevessetek Ti is drága család és barátok,
Tudom mindig itt lesztek, s számíthatok Rátok,
Ti vagytok a kincs, melyen nem fog az idő,
S nélkületek nem lennék sohasem 'Az Emő'.
Friss nikotinéhség lett rajtam úrrá,
Kényszeresen a távolba lesek,
Hol sejlik fel a retro cégér,
Nemzeti Dohányt keresek.
Vágyakozva nézem az utca hosszat,
S a füstbe ment terv felkavaró,
Úgy érzem, hogy kicsit bosszant,
Hogy, bár zsebemben van még dohányravaló,
Hosszú az út, míg a kezem a cigihez ér,
Mert a faluban nincsen trafik valamiér'.
Bezzeg a Fő utcán,
Ott szinte tolong,
A Nemzeti Dohányos barnaszín korong,
A városban kettőt lépsz, s a képedbe mered,
Az uniformisba bújt dohánybolt sereg.
Egyenlőség?
Ugyan!
A lényeg a profit,
Ki nézi szegény, vidéki prolit,
A bagózás úri sport, marad a szesz,
Még egy rendelkezés majd arról is tesz,
Hogy az alkohol is trafikba vonul,
A nép egyszerű fia az asztalra borul,
Bezár a bazár, a presszó, a kocsma,
Épül a magyar átlagember pokla,
A józanság az, mire nem lehet rászokni,
S az utcán ténfereg majd tízmillió zombi.
Nem értem én a magyar közéletet,
Elveszett minden humora?
Csak iktat és küldi az adócsekket,
S komolyabb, mint Vakbél Gyula.
A magyar virtust, nem tolerálja,
Savanyú tollvéget szopogat,
Miért nem lehet az országnak kutya-pártja?
Mely lihegve aktát tologat.
Cirkuszt a népnek!
A frissítés ráférne már a Házra,
Mint kutyaólra egy slagozás,
S a kutya talán nem ordibálna,
Vidámabb lenne a szavazás.
Hűséges állat a blöki ám,
Gazdája képébe belenyal,
Csonton is megél, ha nincs felsárra,
S, ha a gazda elmegy, ő belehal.
Kutyaütőink vannak, hát legyen kutyánk is!
Kellene némi mosoly a népnek,
Manapság csak vicsorog a polgár,
Mint kinek épp a farkára lépnek.
A másság elfogadása,
Napjainkban olyan divatos,
Miért baj, ha két farka van a kutyának,
Vagy, ha színre épp libafos?
Nem a külső a lényeg,
A tartalom és a forma egy,
Magyar Kutyát a Magyar Házba,
A játék már úgyis rég babra megy!
Karcsú combok, XS keblek,
Csillognak a párnán,
Tükörfényes fogkrémmosoly,
Villog át a párán.
Platformcipős felvonulás,
Magentaszín selyem,
Nővéfestett tinilányok,
Osztoznak a helyen,
Csokicsöves koplalás,
Zsírkoptató torna,
Üvegköves díszkorona,
Tényleg ennyi volna?
Miért akartok minden áron,
Műanyagnők lenni?
S az életben soha többet,
Egy jó ízűt enni?
Mindenki elmegy egyszer,
S az emlékezés majd megfakul,
Ki nyomát a múltban hagyja,
Arról a történelem tanul.
Az élet súlytalan száll el belőlünk,
S az igazság mindig vitás,
Nincsenek már hősök, se zsarnokok,
Ki tegnap még szent volt, ma hibás.
A jövőbe lépve nem tudhatja senki,
Mit mond az utókor bölcs szava,
Ki lesz a népnek megnyomorítója,
S kit éltet egyként a haza.
A bársonyszékből a sírba lépve,
A lélek remegve elmereng,
A fényen túl a kárhozat,
Vagy a megnyugvás az, mi feldereng?
A főváros útjain forró szelek fújnak,
Az emberek agyában szamovár pöfög,
Dülöngélnek a városlakók bambán,
S a naptejes flakon felröhög.
Itt van a nyár, mire a hóban vacogva,
Március idusán mindannyian vártunk,
Csökkenő reszink örömén felbuzdulva,
Most mobilklímáért sorban állunk.
Jeget!
Üvölt a júniusi mámor,
A panelben szauna nyílik minden este,
A Főkert virágágyásba ájul,
Mert mindenki ivókutat keresne.
A homokzsákhegyek ormán átborulva,
Üveghegyet káprázik a délibáb,
S egy kínai díszmalac túrja,
A hőséget nekünk még tovább.
Kedves, jó Zsebes Doki, Guten Tag,
Reméljük szorít már a bőrnadrág,
Reméljük fogaid is remegnek,
Mint annak a számos betegnek,
Akik, a kezed közé kerültek,
S ha nem fizettek, nem bántad, ha kihűltek.
Mondd meg nekünk bátran, te állítólag ember,
Az esküd alól ki az, ki ily' egyszerűen ment fel?
A gyógyításra szegődtél, nem a zsebmetszésre,
Orvosnak lenni hivatás, nem vetted még észre?
Áruld el, hogy tudsz még a tükörbe nézni,
Mikor ágyában sír egy szegény beteg néni,
Mert a spórolt pénzét te szépen zsebre raktad,
Hogy csajozós verdát vehess majd magadnak.
Ember, az orvoslás itthon nem biznisz,
Ha nincsen elég pénz belőle, ne hisztizz,
Nem titok ez régóta, s ha a pénz a lényeg,
Nem kellett volna erre a pályára belépned.
Húzz el szépen gyorsan, lesz rád kereslet,
Pénzbehajtót mostanában sok helyen keresnek,
S ha valahol betörik majd a finom kicsi orrod,
Van orvos diplomád, hát magadnak megoldod,
Lesz majd szép autó, villa meg csajok,
Luxusutak, whiskey, meg, ahogy akarod,
Hidd el az orvoslás nem neked való,
Ahhoz lélek kell és alázat, s az nincs neked te tahó!
Apák napi köszöntőimet az Avarfalvi Mesék blog szerzőjétől kaptam. Köszönet értük! Vannak rövidek és hosszúak, komolyak és gyerek-ironikusak is. Válogassatok kedvetekre!
Boldogítsátok vele a Papákat holnap jó szívvel, hiszen nem lehet elégszer elmondani nekik, mennyire fontosak Ők is.
Kedvesek:
1.
Az én Apukám a legjobb a világon,
Legyen sokat velünk, én csak azt kívánom,
Kedves s szeret engem, tudom én ezt nagyon,
Szeretettel köszöntöm Őt e szép Ünnep Napon!
2.
Drága Édesapám, köszönöm azt neked,
Hogy a Te kicsi lányod/fiad lehetek,
Nagyon jó, ha itt vagy és este nagyon várlak,
Hogy megölelj engem és Édesanyámat!
Kívánom, hogy legyél mindig boldog velünk,
Mert Mi Téged, Apa, nagyon szeretünk!
Boldog Apák Napját!
3.
Süt a nap az égen, és én boldog vagyok,
Mert az apukámnak kicsi lánya/fia vagyok,
Tudom Te is örülsz, hogy itt vagyok neked,
A Te szemed fénye, kedves kis gyermeked,
4.
Éljen a vasárnap,
Ma köszöntjük az Apákat,
Legyen a mai nap vidám,
Szeretlek Téged Apukám!
5.
Szép vasárnap eljött,
Itt az Apák Napja,
Édesapa ajándékba,
Ezt a verset kapja,
Legyél boldog velünk,
Drága Édesapa,
Nagyon szeret Téged:
....... és a Mama!
6.
Köszönöm, hogy szorgalmasan dolgozol miértünk,
Hogy mindig vigyázol ránk, így soha sem kell félünk,
Hogy megtanítasz játszani, s csak ritkán vagy fáradt,
Szeretettel köszöntlek most, drága Apukámat!
7.
Ha egyszer apa leszek,
Olyan leszek, mint Te vagy,
Kedves apa, ki lefeküdni,
Mese nélkül sose hagy,
Aki nyakában visz engem,
Ha nem megy már a séta,
S aki elmagyarázza nekem,
Hogy repül a rakéta.
Te vagy a leszuperebb,
Apuka a világon,
Legyél boldog, Drága Apa,
Ma neked ezt kívánom!
8.
Boldog apák napját kíván most neked,
Kicsi fiad/lányod, aki nagyon szeret!
9.
Szép reggel van apukám, megköszöntlek Téged,
A Te néha kicsit rosszcsont, huncut Szemefényed!!
10.
Korán keltem ma reggel, hogy megköszöntsem,
A világ legjobb apukáját, megölelgessem,
Nagyon szeretlek Téged és azt kívánom,
Legyél a legboldogabb apa ezen a világon!
Viccesek:
1.
Apák napja reggelén, azon gondolkodám,
Mivel fogom meglepni, az én jó apukám,
Találtam egy finom hideg sört Ő neki,
Hát azt viszem ajándékba, mert tudom, szereti!
Boldog Apák Napját!
2.
Apa, ma csak Te nézheted a TV-t,
Ma nem kell hallgatnod Halász Judit CD-t,
Nem kell nyakban vinned, s lefekszem majd csendben,
Legyen ma szép napot, én ezt adom, rendben?
3.
Apák napja van ma, ez a Te ünneped,
A túrórudimat bátran megeheted,
Játszhatsz akármit a videókonzollal,
S szabadon kapcsolgathatsz, a távirányítóval,
Legyen szép a napod, és ha este kéred,
Leülök majd hozzád és egyet mesélek!
Boldog Apák Napját!
4.
Hideg sört és jó kis meccset kívánok ma neked,
Ma kivételesen megértő hűncut kisgyermeked!
5.
Nem hoztam virágot, nem hoztam csokit,
Viszont ma bármeddig nézheted a focit!
Boldog Apák Napját!
6.
Boldog apák napját kívánok neked,
Ha tortát kapsz rá, hagysz majd egy szeletet?!
Hegedült a tücsökbanda, vidáman húsz évet,
De a hangyák egy részének ebből biz' elég lett,
Unták már hogy még ők szépen a munkába járnak,
A tücskök kövér seggükön vígan citeráznak,
Megveszik mind a legújabb pittyegető bármit,
Míg a szegény hangya gürcöl s néha már-már sántít,
Sír a tücsök, mintha csápját tépné le egy seregély,
Ha nem cserren-csuppan néha, egy kis ízletes segély,
A tücskök berendezik szépen a rozzant hangyafészket,
Meleg szalmán heverészve nagy képernyőt néznek,
A hangya csak nyögdécsel, s ha eljárna a keze,
Megjelenik a tetveknek vidám hadserege,
Megvédik ők bátran, bárhogy, ki a tücsköt bántja,
Hisz a tetű minden jónak feltétlen barátja,
Leköpködi, megfujjogja a fáradt hangya-népet,
Ugyan ez a szegény tücsök neked meg mit vétett?
Tessék szépen jól tartani, mert dolgozni lusta,
Te meg szorgos vagy kis hangya, kettőre is fussa,
Tartsd a tücsköt zsíros koszton, megérdemli szegény,
Aki pénzkeresni nem tud, csak pofázni kemény,
Tücsköt verni ingyen cirkusz, ez kell itt a népnek,
Acsarkodni előmászik majd az összes féreg,
Nem nézik ők soha meg, hogy éppen kit bántnak,
Csak percegnek, s mindenfelé maró savat hánynak.
Jaj lesz neked szegény hangya, ha a tücsök ellen lépsz,
De légy bátor, legyél erős és egyszer legyél merész,
Az élet nem gyerekmese, de néha győz az igazság,
S nem lesz többé a kőhegyen hangos tücsök vigasság.
Éltem békés magányomban a Duna-parti ártérben,
Csak a szél és néhány sirály, volt néha a vendégem,
Ábrándoztam, vágyakoztam, egy nap megérkezett Ő,
A mindennél erősebb, kék szemű szerető.
Előbb lábam elé borult, s hívott messze magával,
De én szilárdan kiálltam, s nem törődtem szavával.
Akarlak, suttogta halkan, cirógatott kedvesen,
Még én rá se néztem, hát ő megszorított hevesen,
Erejével nem küzdhettem, odaadtam neki magam,
S Ő gyengéden átölelt és rohant velem boldogan,
Karjában vitt át mindenen, hegyeken és völgyeken,
Túláradó érzései nyomot hagytak testemen,
Átutaztunk városokon, s azt súgta a tenger vár,
Egyszer oda megérkezünk, ha lecsillapul majd az ár,
Játszadozott velem soká, míg elhagyott mind erőm,
S hűtlen lett hozzám a Duna, az én drága szeretőm,
Elsodort és tudom már, hogy így ér véget életem,
De én így is, elkorhadva, örökké Őt szeretem.
